WW2

Az előző posztban ismertettem a finn-orosz háború előzményeit: azt, hogy milyen események vezettek ahhoz, hogy a Szovjetunió megtámadja a semleges Finnországot. Most lássuk, hogyan zajlott le maga a háború.

Kirobbannak a harcok

Josip Sztálin joggal gondolhatta azt, hogy egy – a fasiszta Németországéhoz hasonló – villámháborúval érvényesítheti a finnekkel szemben támasztott területi követeléseit. A kommunista vezérnek ugyanis megvolt minden eszköze a gyors sikerhez: a már bekebelezett Észtországi repülőterekről a Vörös Hadsereg légiereje könnyedén elérhette Finnország városait, és mindezek mellé Sztálinnak még hat hadsereg állt a rendelkezésére a finnek térdre kényszerítésére.

Érdemes összehasonlítani néhány számadatot a szembenálló felekről.

Finnország mintegy 250000 fővel vett részt az incidensben. Emellé 30 harckocsit, és 130, javarészt elavult konstrukciójú repülőgépet tudtak felvonultatni az oroszok ellen, Carl Gustaf Emil von Mannerheim (balra a képen)főparancsnoksága alatt.

A szovjet oldal lényegesen imponálóbb erőforrásokat vetett be: a Vörös Hadsereg egymillió főnyi élőerővel, 3000 harckocsival, és 3800 darab repülőgéppel vett részt a hadműveletekben. Főparancsnokok Kliment Vorosilov, és Szemjon Tyimosenkó (jobbra lent) voltak.

A számadatokat látva joggal gondolhatnád, kedves olvasó, hogy a szovjet csapatok oly könnyedén darálták be a finn haderőt, mint az egyszeri anyós a tökfőzeléket a vadi új műfogsorral – de tévedsz. Ugyanis a kommunista katonai szakvezetés nagyon komoly hátránnyal indult a csatában. A Vörös Hadseregben a háború előtt végrehajtott tisztogatások során Sztálin nemes egyszerűséggel lefejezte a népi hadsereg vezérkarát, egészen az ezredesi (egyes források szerint századosi) tisztekig bezárólag. Ennek következtében a szovjet haderő elvesztette szinte az összes, valamire való, a hadművészetekben gyakorlati szinten is jártas parancsnokát és elöljáróját. E harcedzett veteránok helyére olyan, hadászatilag meglehetősen inkompetens, de mindenképpen Sztálinhoz hűséges vezérkari és törzstisztek kerültek, akik többet szagolták a Krasznája Moszkva kölni illatát a laktanyák körüli – khm… – „mulatókban”, mint a hadszíntéren szálló lőpor füstjét. Ezt tetézendő minden harcoló alakulathoz vezényeltek egy-egy politikai tisztet is, akik – bár a harcászathoz vajmi keveset értettek – rendkívül hatékonyan tudták "motiválni" a Vörös Hadsereg katonáit. Ennek volt köszönhető többek között az is, hogy az egyszerű szovjet talpas katona (értsd gyalogos lövész) egyfajta fatalista nemtörődömséggel indult gyalogsági rohamra a finn géppuskaállások ellen, és halt „hősi halált”, vagy lett öngyilkos olyan esetekben, amikor a finn alakulatok körbezárták a szovjet állásokat: inkább halt meg így, sem mint, hogy a megadásért cserébe a szovjet államhatalom az otthonmaradt családtagjain álljon bosszút…

De ne rohanjunk annyira előre. Maga a támadás 1939. november 30-án indult, Helsinki bombázásával. A meglepetés oly nagy volt a finnek részéről, hogy a veszélyt jelző légoltalmi szirénák csak jóval a támadás megkezdése után harsantak fel.

A szovjetek önbizalmára jellemző, hogy Finnország lerohanására mindössze egy hetet szántak. Az északi térségekben támadó alakulatoknak kifejezett utasításba adták: ügyeljenek majd arra, hogy az előrenyomulás során még véletlenül se sértsék meg a Svéd határt…

Ehhez képest a finn haderő (a bal oldali képen egy finn géppuskaállás látható) már a legelső napokon átnyújtotta a maga kis „meglepetéscsomagját” az agresszornak: heves ellenállást tanúsított a szovjetekkel szemben. A skandináv félsziget katonái a terepviszonyokat kihasználva rácsapás jellegű gerilla harcmodorral örvendeztették meg a Vörös Hadsereg előrenyomuló alakulatait. A sítalpakon közlekedő, fehér színű álcaruhába bújt finn katonák villámgyorsan bukkantak fel az erők mélyéről. Lecsaptak a szovjet katonákra, alaposan megtizedelve azok sorait, majd ugyanolyan gyorsan tovább is álltak. (A szovjetek találóan csak „fehér halálnak” hívták ezeket a támadásokat.) Ezzel a harcmodorral sikerült alaposan meglepniük a kommunista haderőt, olyannyira, hogy minden frontszakaszon sikerült megállítani a szovjet előrenyomulást, még azokon a pontokon is, ahol a vörösök páncélosokat is bevetettek. Ez a tény különösen akkor válik érdekessé, ha hozzátesszük azt is, hogy a finn katonák jelentős hányada még életében nem látott harckocsit…

A finnek a levegőben is komoly leckét adtak a vörös haderőnek. Előfordult olyan, hogy a politikailag korrekt, de meglehetősen alulképzett szovjet bombázópilóták által repült köteléket megtizedelték a finn vadászpilóták. Volt olyan finn pilóta, amely egy csatában egymaga hat bombázógépet volt képes lelőni…

Természetesen a szovjeteknek már pár nap után leesett a tantusz: itt nem hogy Russian Blitzkrieg (csak, hogy ezt a képzavart is elsüthessem…) nem lesz, hanem még egy alapos verés is kinéz a rettenthetetlen Krasznája Ármija-nak. Sztálin az események láttán őrjöngött, a szovjetek pedig szinte mindent bevetettek, hogy ne égjenek le a Téli Háborúban, és legalább egy részét meg tudják őrizni a maradék önbizalmuknak.

Ennek megfelelően december 1.-én bejelentették, hogy egy, a Finn határ mentén található kisvárosban a kommunista finn kormány megalakítását, hogy legalább egy bábkormányt fel tudjanak mutatni.

Eközben tovább zajlottak a hadi események. A finnek nemhogy megállították a szovjet előrenyomulást, hanem vérszemet kapva az eddigi sikerektől, több helyen ellentámadásba lendültek. Szép számban zárták körül a szovjet csapatokat, hogy aztán lassan felmorzsolják a bekerített alakulatokat, miközben tátott szájjal bámulták azt a hozzá nem értést és rendkívül alacsony hatékonyságot, amely a hatalmas vörös hadigépezet produkált a harcok során.

A vörösök viszont azon csodálkoztak: vajon hogyan képesek arra a finnek, hogy mindig a megfelelő helyen és létszámban bukkannak fel ahhoz, hogy visszaverjék, és esetenként meg is fordítsák az orosz előrenyomulásokat. Volt is min csodálkozniuk, ugyanis nem tudták, hogy egy svéd hírszerző iroda már a támadások első napjaiban feltörte a szovjetek rejtjeles üzeneteit, és az így szerzett információkat titokban szépen átadták a finn hadvezetésnek. Így nem csoda tehát, hogy a kicsi, százhetvenötezres finn haderő megálljt parancsolt az egymillió szovjet katonának: 1940 első heteiben súlyos veszteségeket okozva tizedelték a Vörös Hadsereg alakulatait szerte az egész frontvonalon.

A fordulat

A szovjetek vért izzadtak, hogy meg tudják fordítani a hadiszerencsét. 1940 februárjára a távol-keleti csapatok kivételével aktivizáltak csaknem minden katonai alakulatot. A Vorosilov főparancsnok mozgósította 27 hadosztálynak Február 17 –re sikerült áttörnie a frontvonalat.

De a háború menetét nem a szárazföldön, hanem a tenger felől sikerült megfordítania a Vörös Hadseregnek. Február végére végre leesett a szovjet hadvezetésnek, hogy a siker érdekében a speciális körülményekhez speciális alakulatok felállításával kell alkalmazkodni. Ezért felállítottak 6 különleges, motoros hó szánokkal, sítalpakkal, egyéb speciális téli felszereléssel ellátott alakulatot, hogy a befagyott Finn-öböl vizén Viipuri városát megostromolva bevegyék azt, és a rendkívül erős, s így a finnek által jól védhető Mannerheim-vonal mögé kerülve egy átkaroló hadművelettel hátba támadják a védőket. Ekkorra már Tyimosenkó (itt a bal oldali képen) volt a támadások parancsnoka (Vorosilovot érdemei elismeréseként Sztálin egy kellemes last minute („öt perced van, hogy odaérj!”) szibériai küldetéssel jutalmazhattata). Február utolsó napjaiban a szovjeteknek sikerült hídfőállást létesíteniük a Mannerheim-vonal mögött, és ezzel végérvényesen eldőlt a finnek sorsa: a védelem összeomlott, és a hatalmas szovjet hadigépezet végül bedarálta a finneket.

A béke

A finn hadvezetés belátta, hogy 1940 tavaszától már nem lesz képes ellenállni a hatalmas szovjet hadiipari gépezetnek. Így a törvényes finn kormány (és nem a Sztálin által kinevezett bábkormány) végül kénytelen 1940. március 12-én volt Moszkvában tárgyalóasztalhoz ülni. A szovjetek, hogy mentsék megtépázott presztízsüket, igyekeztek minél inkább kizsigerelni a finneket. Így a skandináv félszigeten fekvő ország kénytelen volt lemondani területének 10%-ról a Szovjetunió részére (a jobb oldali képen a Szovjetúnióhoz csatolt területek pirossal jelölve).

A következmények 

Volt egy nagyon komoly hozadéka a Téli Háborúnak, mégpedig az, hogy megmutatta a világnak: a Vörös Hadsereg bár számbeli és hadiipari háttér tekintetében óriási méretű, technikai és harcászati értelemben véve nagyon gyenge lábakon áll. A vörösök e háborúban nyújtott teljesítményét látva sem a szövetséges haderők sem pedig a hitleri Németország nem vette komolyan a nagy szovjet medvét. Hitler például a finn-orosz háború tanúságait levonva jutott arra a következtetésre, hogy a Szovjetunió nem lenne képes ellenállni egy alaposan megszervezett, jól előkészített náci katonai offenzívának. Hogy mennyire igaza volt, azt az 1942. június 22-én indított német támadás, illetve az azt követő náci előrenyomulás igazolta, hiszen 1942. október 2-én már a német harckocsik ágyúinak lövedékei kopogtattak a szovjet főváros külvárosi házainak ajtaján...

Mai posztomban a II. Világháború egy kevéssé ismert, de rendkívül érdekfeszítő fejezetéről fogok írni. Egy olyan eseményről, amely intő példaként kellett volna, hogy szolgáljon a későbbiekre nézve minden résztvevő félnek, de leginkább a náci Németországnak Sztálin igazi arcáról. Ez az esemény pedig nem más, mint a finn-orosz (avagy „A Téli”) háború.

Az előzmények

Az előzmények még a háború előtti időszakra nyúlnak vissza. A szovjetek az 1917-es kommunista forradalom hatására, és az I. világháború veszteseként mind gazdaságilag, mint politikailag elszigetelődtek Európa többi országától. 1920-tól ugyanez a jelenség játszódott le Németországgal kapcsolatban is. Így állt elő az a faramuci helyzet, hogy a két állam hirtelen kívül találta magát az európai porta kapuján. Talán nem véletlen, hogy aztán a „zsák a foltját megleli” közmondásnak megfelelően a két ország végül egymásra talált, ugyanis nagyjából ugyanaz a cél vezértelte őket: az első világháborúban elvesztett területek visszaszerzése, és lehetőség szerint ezen felül még plusz „élettér” szerzése. (Ne feledjük, az első világégés veszteseként a Szovjetuniótól is jelentős, egykor a cári Oroszországhoz tartozó területeket csatoltak el.) Ennek megfelelően a két állam – mintegy dacolva az európai országok feléjük mutatott hátával – az 1922-es Rapallói egyezménnyel szövetségre lépett egymással. (A fenti képen a rapollói orosz küldöttség)

Hitler és Sztálin hatalomra kerülése után a két, immáron diktatórikus berendezkedésű állam egy szinttel feljebb lépett a közös csapatépítő játékban: titkos diplomáciai csatornákon sikerült elég szorossá fűzni a kapcsolataikat. A fasiszta Németország új fejlesztésű haditechnikai eszközökkel és tervező potenciállal (főleg repülőgépek és tankok terén) segítette a kommunista országot, a Szovjetunió pedig lehetőséget biztosított a nácik számára, hogy azok kiképezhessék az I. világháború után született békeszerződés miatt papíron nem is létező Luftwaffe pilótáit, valamint olyan újfajta hadviselési formába avatták be a németeket, mint az orosz találmányú légi szállítású deszant alakulatok kiképzése és alkalmazása.

Jellemző a két ország vezetőinek arroganciájára, hogy míg mindezen együttműködést igyekezve eltitkolni a világ szeme elől a propaganda minden eszközét felhasználva nyilvánosan acsarkodtak egymásra, ugyanakkor – hogy is fogalmazzak finoman – az 1936.-os spanyol polgárháborúban tartott „közös hadgyakorlat” folyamán azért sikeresen próbálgatták az együttesen fejlesztett haditechnikát (és német részről többek között a szovjet-oroszországban kiképzett repülős állományt).

Ne gondold, kedves olvasó, hogy nem ez volt a hangzatos „segítségnyújtás a fasiszta/kommunista elvtársaknak” propagandaszöveg mögé bújtatva: a két állam vezetősége pontosan tudta, miért is támogatja a másik fél a Hispánia földjén kirobbant vérengzésben harcoló alakulatokat. (Nyilván most a politikusokról beszélek, és nem a nép egyszerű gyermekeiről, akik meggyőződésből ontották egymás vérét mind a két oldalon.)

Ez az együttműködés az 1939. augusztus 23-i, Molotov-Ribbentrop paktumként elhíresült dokumentumban csúcsosodott ki, amelyben a náci Németország és a Sztálin fémjelezte Szovjetunió szimplán és egyszerűen felosztotta egymás között Európa területét. Ebből is látszik tehát, hogy Sztálin potenciális szövetségesként számolt a nácikkal a Szovjetunió agresszív területszerzési politikájában.

A két fél viszonyára legjobb példát talán a lengyelországi események szolgáltatják: amint megindult a német offenzíva, szeptember 17. –én Sztálin a „Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében” bevonult Lengyelországba és elfoglalta annak keleti területeit, mégpedig addig a vonalig, amelyről előzőleg a náci Németországgal megegyezett (lásd a bal oldali képen). A sikeres hadjárat végét aztán Breszt-Litovszkban a két győztes résztvevő egy közös katonai parádéval ünnepelte meg. (Nos, tipikusan erre szokták azt mondani, hogy no comment.)

Sztálin tehát a Molotov-Ribbentrop paktummal lőre biztosította magát arról, hogy a háta védve legyen a hitleri Németország felől. Most már hozzáláthatott a területszerzési célkitűzéseinek megvalósításához.

Első lépésként a Balti köztársaságokra vetette ki a hálóját.  A recept mindenütt ugyanaz volt: végy egy gyenge államot. Mutasd meg neki, mekkora katonai potenciállal rendelkezel. Ezt ízlés szerint fűszerezd fenyegetőzéssel, katonai erőfitogtatással. Tegyél hozzá egy csipetnyi speciális alkotórészt: köss velük egy úgynevezett „segítségnyújtási” egyezményt, s almával a szájában máris tálalva vagyon az adott állam, akár a zsenge újévi kismalac. Fald be jó étvággyal az egészet, majd pedig a „segítségnyújtási” egyezménynek megfelelően, desszertként csapj hozzá egy katonai megszállást. Utána büfi, puki, kávé, kellemes ellazulás, és esetleg egy cigaretta: tiéd az adott ország a következő negyven-negyvenöt évre.

E fenti receptet alkalmazva a Szovjetunió szeptember 27 és október 11 között minden különösebb erőlködés nélkül szép sorban bekebelezte Észtországot, Lettországot, és Litvániát.

Finnország látva, hogy mi zajlik nem messze a déli határaitól, 1939. október 2-án diplomáciai csatornákon keresztül finoman érdeklődni kezdett mind a náciktól, mind a szovjetektől, hogy kipuhatolja: a két agresszornak mi a szándéka az országgal. A fasiszta Németország  Ernst von Weizsäcker államtitkáron (itt a bal oldali képen) keresztül érdektelennek vallotta magát: jelezte, hogy nagyságrendileg bagózik az országra, és arra is, hogyan alakulnak a finn-szovjet kapcsolatok.

Sztálin viszont a „járt utat járatlanért el ne hagy” elv alapján október 5-én felajánlotta a finneknek a menetrend szerinti „segítségnyújtási” szerződést, melyekben jelentős területi követeléseket fogalmazott meg a Szovjetunió javára (az 1939-es állapot a legalsó képen látható).

A finnek éltek a gyanúperrel, hogy amennyiben elfogadják a szerződést, akkor a Balti államokhoz hasonlóan a teljes bekebelezés lesz a sorsuk. E felvetésük nem volt teljesen légből kapott, hiszen pontosan látták, hogy mi lett azon országok fátuma, akik botor módon a kisujjukat nyújtották a követelőző hitleri Németországnak, vagy épp Sztálin Szovjetuniójának.

(Lásd például Csehszlovákiát, akik első körben csupán határ menti területeket adtak át a náciknak 1938.-ban de a fasiszták végül oly gyorsan szállták meg őket, mint mosdatlan homeless-t a tetvek: a jámbor csehszlovák népnek még pislogni sem igen maradt ideje…)

Ugyanakkor a finn politikai vezetés vétett egy komoly hibát, amikor kialakította a szovjet-oroszország követelőzésére adandó álláspontját: mint mindenki más, úgy ők is félreismerték a kommunista vezért. Azt gondolták, hogy Sztálinnak kockáztatva a nyugati hatalmak rosszallását, nem lesz majd mersze bevetni a Vörös Hadsereget egy szuverén, független és semleges állammal szemben, ezért nemet mondtak a szovjetek követeléseire. (Bár az igazsághoz azért hozzá tartozik az is, hogy a Finnek biztos, ami tuti, még a szovjetekkel való tárgyalás legelején elrendelték az általános mozgósítást. Így elkerülték, hogy a Vörös Hadsereg meglepetésszerűen lerohanhassa az országot.)

Ezt látva Sztálin két fokozattal feljebb kapcsolt, és tövig nyomta a power gombot: a Herr Führertől ellesett ötlettel (lásd a gleiwitz-i incidensről szóló posztomat) megpróbált ürügyet szolgáltatni a külvilág számára Finnország megtámadására.

Azonban a kommunista vezérből hiányzott a németekre oly jellemző precizitás és szervezettség. A feladatot jellegzetesen oroszos mentalitással oldották meg: Sztálin fővesztés terhe mellett titkos parancsba adta, hogy az északi hadkörzet tüzérségi alakulatai vegyék tűz alá a szovjet-finn határsávot. Így ált elő az a Benny Hill Show-ba illő helyzet, amely szerint szovjet területről szovjet katonák szovjet lőszerrel ágyúzták a a finn-szovjet határ szovjet oldalán található saját területeket, majd mindezek elkövetésével a Finneket vádolták meg… (Újra csak no comment.)

Tehát a szovjet propaganda masszív hőzöngésbe kezdett, tiltakozásul a Finn agresszió (!) ellen. Sztálin felszólította a Finn kormányt, hogy hivatalosan kérjenek bocsánatot a Szovjetunió szuverenitásának megsértéséért, és a végrehajtott támadásért. Természetesen a finnek ezt ártatlanságukat hangoztatva erősen hanyagolták, teljesen jogosan, mondván, hogy „Á, mi aztán ugyan sem!”. Sztálin csak erre várt: az ürügy (még ha nem is oly finoman kivitelezve, mint a nácik által Lengyelország lerohanását megelőzően) megvolt, így a Szovjetunió 1939. november 30-n hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. Sztálin előre dörzsölte a tenyerét: biztosra vette, hogy még a tél beállta előtt megszerzi a hőn áhított finn területeket.

Nem is sejtette, mekkorát téved.

A gleiwitz-i incidens

A gleiwitzi incidens volt az az esemény, melyhez a második világháború kezdetét kötik a történészek, pedig az ezt követő, Lengyelország lerohanásával végződő harcok után tényleges hadműveleti tevékenység 1940. április 9-ig nem történt (ezt a náci terjeszkedés szempontjából „terméketlen” időszakot hívták a németek „Sitzkrieg”-nek, ülőháborúnak, a franciák pedig „furcsa háborúnak”). Ugyanakkor, mégiscsak ez az esemény tekinthető a II Világháború „hivatalos” európai kezdetének, ugyanis az ezt követő hadjárat eredményeképp üzent hadat Németországnak Lengyelország, Franciaország, valamint az Egyesült Királyság és szövetségesei: Ausztrália, és Új-Zéland. Lássuk tehát, mi is történt 1939. augusztus 31-én Gleiwitz-ben.

Előzmények

Az aktuális politikai helyzet szerint a náci Németország már túl volt a cseh Szudéta-vidék és Ausztria bekebelezésén. Hitler felbátorodva az európai hatalmak tehetetlenségén, mert igazán nagyot álmodni: az 1919-ben elcsatolt poroszországi területekre fájt a foga. Azonban Herr Führer sem volt annyira ostoba, hogy megkockáztasson egy miden előzmény nélküli, nagyszabású katonai felvonulást a lengyelek ellen. Adolfunk tehát behuppant az Obersalzbergen található rezidenciájának (kép itt balra) egyik kényelmes fotelébe, és eltöprengett a hogyanok és a mikéntek felett. Végül, a „legjobb védekezés a támadás” elvét szem előtt tartva elábrándozott arról, milyen pompás lenne, ha az első, igazán komoly fegyveres nyitány egy amolyan „honvédő háború” formájában valósulna meg: mily szép is lenne, ha a gonosz Lengyelország megtámadná a védtelen Harmadik Birodalom területét, hogy aztán a hős honvédő náci katonák megvédhessék a hazát…

Mondanom sem kell, hogy az olyan jellegű problémák, mint, hogy a lengyeleknek nemhogy agresszív területszerzési szándékai, de még csak ütőképesnek sem nevezhető diverzáns egysége sincs, a legkevésbé sem zavarta a Führert. „Ha nincs, hát nincs. Majd mi csinálunk nekik egyet, hiszen a Reichstag leégetése óta nem ismerünk lehetetlent…” – gondolta Adolf.

Az ötlet tehát megvolt, már csak a kivitelezés volt hátra. Das Führer tehát tovább töprengett (hogy klasszikusokat idézzek): „kell egy csapat!”

Az incidens

A csapat pedig hamarosan készen állt. Méghozzá nem is akárkiknek, hanem az Abwehr, a Gestapo (zászlójuk képe balra) egységeiből, és az SD maradványaiból verbuvált „nemzeti válogatottnak” jutott az a megtiszteltetés, hogy eljátsszák a lengyel provokátorok szerepét. De, mielőtt még a tényleges „hadi cselekményre” sor került volna, már hónapokkal az esemény előtt a németek nagyarányú dezinformációs hadjáratba kezdtek: jóformán ott szidták, valamint vádolták a lengyeleket a náci Németország szuverenitásának eltiprására irányuló törekvésekkel, ahol csak lehetőségük adódott rá. Ez a Lengyelország elleni kampány végül a gleiwitz-i cselekményben teljesedett ki.

Amint tehát a Führer elékezetnek látta az időt, parancsot adott az akció végrehajtására. A támadás célpontjának az akkor még Németországhoz tartozó, Gleiwitz közelében található rádióadó állomást jelölték ki, amely földrajzi elhelyezkedése okán ideális célpontnak bizonyult.

Maga a támadás olajozottan és precízen zajlott az 1939. augusztus 31-ről szeptember 1-re virradó éjjelen, a „Veni, vidi, vici” szellemiségében: a lengyel milicistákéhoz megszólalásig hasonlító egyenruhákba öltözött német ügynökök jöttek, az adóállomás személyzete látta, hogy balhé van, és nem győzött csodálkozni, hogy vajon a lengyel egyenruhát viselő, de a német nyelvet tökéletesen beszélő katonák miért terelik őket fegyverekkel az adóállomás pincéjébe...

Az ügynököket azonban a legkevésbé sem zavarta a rádióállomás személyzetének csodálkozása. Az egész társaságot letessékelték a föld alatti helyiségekbe, majd szépen rájuk zárták az ajtót. Ezek után az elfoglalt rádióállomáson (jobb oldali kép) mintegy négy percben ilyen, és ehhez hasonlatos, hangzatos szólamokból álló esztrádműsorral szórakoztatták a nagyérdeműt: „Figyelem! Figyelem! Itt Gleiwitz beszél. Az adó lengyel kézben van... elérkezett a szabadság órája...”, „Sokáig éljen Lengyelország!”, és a többi, és a többi.

Miután dolgukat elvégezték, az ügynökök gondoskodtak maguknak némi alibiről is. Az akciót megelőzően a Gestapo letartóztatta a német állampolgárságú, sziléziai lengyel aktivistát, Fanciszek(Franz) Honiok-ot (bal oldali kép), akit az agresszorok szintén milicistának öltöztettek, a támadáskor magukkal hurcoltak, majd a helyszínen méreginjekcióval kivégeztek, és biztos, ami hót ziher, még többrendbelileg agyon is lőttek, hogy aztán az emígyen gondosan preparált „corpus delicti”-t flegmán a helyszínen felejthessék.

 Az akció utóélete

Mivel a gleiwitz-i rádióadó eléggé kis hatósugarú volt, ezért a támadást követő első órákban nagyjából a lőtéri sápadt kutya sem értesült az attak „tényéről”. Ezért a náci szakvezetés igyekezett a médiában is kellőképpen megtámogatni az eseményt. A támadás a korabeli propaganda részéről érthető módon meglehetősen nagy visszhangot kapott. Már az attak napjának hajnalán szélesebbnél szélesebb szalagcímekkel adták a világ tudtára a germán napilapok, mily nagy sérelem érte a Fatherlandot (kép balra lent) az agresszor lengyel állam részéről, és, hogy a náci Németország kikéri magának ezt a vircsaftot!  A németek odáig merészkedtek, hogy bizonyítandó az őket ért sérelmeket, külföldi – zömmel amerikai – újságírókat vittek a támadás helyszínére. Természetesen gondosan ügyeltek rá, hogy a fent nevezett zsurnaliszták ne láthassanak többet és messzebbre, mint amennyire azt a fasiszta érdekek megkívánták.

A „megtorló intézkedések” sem váratattak magukra sokáig, ugyanis a Wermacht már órák óta készenlétben állt, hogy a náci Németország „sérelmét” megfelelő válaszlépések keretében megtorolhassa a Lengyel államon. Így nem is csodálkozhatunk azon (nem úgy, mint annak idején a lengyelek), hogy alig pár órával a gleiwitz-i incidens után Lengyelország megkapta a nyakába az egész Wermacht-ot, harckocsistól, Luftwafféstól, tokkal-vonóval, amely haderő annak rendje és módja szerint mintegy három hét alatt el is söpörte a lengyelek erősen elavult hadseregét.

A német offenzíva erejét és hatékonyságát látva azért a világ józanabbik felének leesett a tantusz, hogy itt nem holmi lokálias megtorló irgum-burgumról van szó, hanem egy jól megtervezett, alaposan átgondolt, egész Lengyelország területére kiterjedő területszerző támadásról. Ennek megfelelően a hitlerista Németország a lengyelek elleni támadás megindítása után már igyekezett eltussolni a gleiwitz-i rajtaütés részleteit. Arról viszont még a legjobban értesültek sem tudtak, hogy a lengyeleket lerohanó német terv részét képezte a Szovjetunióval kötött tikos, Molotov-Ribbentrop paktumban foglalt, Lengyelországot érintő szovjet területszerzési követelések kielégítése is...

Egy komoly baklövés: Az SS Athenia elpusztítása

A második világháború egyik legsötétebb „hadi” cselekménye az SS Athenia (balra) elpusztítása volt. Az eset remekül példázza azt a mentalitást és annak az agymosásnak az eredményét, amellyel a náci német ország a háború első időszakában hadra tüzelte becsvágyó fiatal tisztjeit (bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a másik oldalon is akadt néhány olyan katonatiszt és katona, aki a „Hurrá, menjünk háborúba: karácsonyra úgyis otthon leszünk!” mentalitással indult csatába) ez az eset pedig nem volt más, mint az SS Athenia elsüllyesztése.

Az SS Athenia a Fairfield Shipbuilding and Engineering Ltd. hajóépítő műhelyében készült (ugye milyen jól mutat egy hosszú angol szöveg egy ilyen blogban? ;) ). A 13500 BRT vízkiszorítású hajót 1923-ban bocsátották vízre, és Britannia valamint Kanada között közlekedett az Anchor-Donaldson szállítmányozási Ltd. útvonalain és üzemeltetésében, Liverpool és Glasgow, valamint Quebec és Montreál bázisállomásokkal. A 160 méterhosszú, 20 méter széles hajó két kazánnal és egy füstölővel kéménnyel rendelkezett. Teljes sebesség mellett körülbelül 15 csomóra volt képes. Az ilyenkor keletkező mellkasdöngető menetszelet 516 első- és másod-, valamint 1005 harmad osztályú utas élvezhette (már amennyiben a fedélzet alatt megbúvó kabinokban bármit is lehetett élvezni az első- és másodosztályon terjengő szelekből… :) )

E hajó a kereskedelmi transzatlanti repülés megjelenése előtt fontos köldökzsinórja volt a Brit Birodalom és Kanada közötti személyszállításra épülő üzletágnak. Az SS Atheniának jóval fényesebb jövő volt predesztinálva, mint amit a sors végül kétes "dicsőségként" kiszabott a számára: ez lett a legelső vízi jármű, amely ellenséges harci cselekmény következtében merült hullámsírba.

(Igen, volt nem ellenséges – tehát „baráti” – tűzeset is, és ebben a terminusban nem a haveri társaságban elkészített babgulyás vagy saslik alatt lobogó bátor tábortűzről értekezünk…)

De lássuk a lényeget. Az Athenia James Cook kapitány (hmm… nomen est omen…) parancsnoksága alatt futott ki 1939 szeptember 1-én Gasgowból, hogy Belfast és Liverpál Liverpool érintésével, 1103 utassal (köztük 300 amerikai állampolgárral – ennek még lesz jelentősége a későbbiekben) valamint 315 fő személyzettel a fedélzetén Montrealba hajózzon. Miután 2.-án elhagyta Liverpoolt, az Ír partoktól 97 kilométernyire, nyugatra haladt, Kanada irányában.

A fedélzeten javában folyt az élet. Az emberek a közelgő katasztrófáról mit sem tudva,  kedélyesen beszélgettek, vagy éppen a frissiben kitört háború addigi eseményeit és a várható politikai, valamint katonai fejleményeket tárgyalták (esetleg egy, a világégés elől Kanadába menekülni szándékozó milliomos lánya huncutkodott a főpincér fiával, mindketten élvezve a testi szerelem tiltott, de annál édesebb gyümölcsét – ki tudja?)

Igen ám, de a hajót összehozta a balsorsa a közelben ólálkodó U-30 (a jobb oldali képen az U-30 tornya látható a legénységgel) jelzésű náci tengeralattjáróval, fedélzetén az igencsak tettre kész (és viszketeg tenyerű) Fritz-Julius Lemp sorhajóhadnaggyal. Miután a német U-Boot valamikor 16:30 tájékán felfedezte a gőzöst, követni kezdte leendő prédáját.

Ami most következik, az hatalmas felháborodást váltott ki a világ angolszász nyelvet beszélő felében (de még a náci Németországban is nehéz volt letuszkolni az emberek torkán, mint háborús hőstettet).

Az SS Athenia – tekintettel a hadiállapotra és a német tengeralattjárók jelentette veszélyre – az első világháborúban a császári német U-Bootok ellen védelemként kifejlesztett un. cikk-cakk vonalban hajózott. Amikor az U-30 vizuálisan észlelte a hajót, a látási viszonyok még megfelelőek voltak (legalábbis a történelmi leírások nem tesznek említést sem viharos időjárásról, sem ködről, sem éjszakai sötétről). Ennek megfelelően Lemp sorhajóhadnagy – köszönhetően a periszkópokba épített, legendásan híres német optikai berendezéseknek – pontosan tudta, hogy

melyik és milyen jellegű hajóval van dolga. Ráadásul viszonylag közel is kellett lopakodnia a prédához, hiszen a korabeli torpedókhatótávja – kiváltképp a háború korai szakaszában – eléggé csekély volt. Ennek ellenére (a háború kezdeti szakaszában még nem volt érvényben a nácik által később meghirdetett totális tengeralattjáró háború (avagy mindenre lövünk, ami mozog, legyen az akár gumikacsa, vagy a Bolygó Hollandi)) az U-30 végig az Athenia „sarkában” maradt (hogy némi képi zavart is csempésszek az írásomba).

Maga a „hadi cselekmény” az éj leszálltát követően, 19:40 perckor következett be, amikor is Fritz-Julius Lemp az U-30 fedélzetéről két darab torpedót indított az éppen Rockall és a Tory Island közötti vizeken hajózó gőzös nyomába.

Az első torpedó mindjárt célba is talált, és a hajókazán környékén robbant fel. (A második hadieszköz célt tévesztett.) Ezzel megkezdődött az SS Athenia mintegy 14 órás haláltusája, melynek végét Lemp és az U-30 nem várta meg. Miután kilőtte torpedóit, és konstatálta a találat tényét, a német U-Boot nemes egyszerűséggel oldotta kerekeit kereket oldott: a tenger felszíne alá merülve náciasan (itt most eléggé hülyén hangzana az „angolosan” kifejezés, nem?) távozott a helyszínről: parancsnokának valahogy nem akarózott harci érintkezésbe lépnie az Athenia vészjelzéseit vevő, a helyszínre siető angol rombolókkal (ezen rombolók egyike volt a HMS Escort, amely később szerepet kapott a HMS Courageous elsüllyesztése kapcsán is, annak megtorpedózása előtt – lásd az előző blogbejegyzést).

Szóval, mialatt az U-30 elslisszolt a helyszínről, az Athenia (balra a torpedótalálat 

után süllyedő hajó) kétségbeesetten próbálta megőrizni az úszóképességét, és kimenekíteni fedélzetéről a torpedótámadás túlélőit. Szerencsére a helyszín közelében több kereskedelmi- és hadihajó is tartózkodott, melyek mind az Athenia segítségére siettek. Ezek között volt a már említett HMS Escort, a HMS Fame, a svéd Southern Cross jacht, az amerikai City of Flint, és a norvég MS Knute Nelson is, amely a mentés során tragédiát okozott. (A támadás helyszínének közelében hajózott a német felségjelzésű Bremen kereskedelmi gőzös is, amely New Yorkból az (akkor még baráti) orosz Murmanszk kikötőjébe tartott, azonban – nem meglepően – nem válaszolt az Athenia vészjelzéseire, hanem irányváltoztatás nélkül folytatta útját a célállomása felé.)

A tragédiában 98 utas, és a személyzet 19 tagja vesztette életét. Egy részük a torpedó felrobbanásakor veszett oda (jobbra egy korabeli német torpedó fényképe), a többiek pedig a mentés során, amely az erősen hullámzó tengeren meglehetősen kockázatos feladat volt. (Az egyik mentőcsónak például a norvég tanker hajócsavarjaihoz sodródott, amely egyszerűen bedarálta azt. A csónakban menekülni próbáló emberek mind egy szálig odavesztek.)

A támadás utóélete

A hajó elsüllyesztése bejárta az angol nyelvű sajtót. Világszerte az SS Athenia képével a címlapon jelentek meg az újságok, tudósítva a hajó pusztulásáról, és a Németországgal fennálló brit, francia, és lengyel hadiállapot kitöréséről.

Ami az U-30 kapitányát, Lemp sorhajóhadnagyot illeti: tette a náci hadvezetés részéről is erős ellenérzéseket váltott ki. Raeder ellentengernagy finoman szólva egyáltalán nem lájkolta az eseményt, és személyesen állítatta hadbíróság elé az U-30 parancsnokát – tegyük hozzá, teljesen jogosan. A tárgyalás során Fritz-Julius Lemp azzal védekezett, hogy a kereskedelmi gőzös nem egyenesen, hanem cikk-cakkban haladt, valamint sötétedés után lekapcsolt fényekkel hajózott, ami az U-30 parancsnoka szerint arra utalt, hogy egy felfegyverzett segédcirkálóval van dolga.

E feltételezésének ellent mondani látszik az a tény, hogy az elsüllyesztett hajó azonosítása még napvilágnál történt. (Egyébként pedig, de nagyon őszintén: ki az az idióta kapitány, aki háborús időkben, közel ezerkétszáz utassal a hajója fedélzetén, egyenes vonalban haladva, full kivilágítással, síppal, dobbal, valamint nádi hegedűvel bulizgatva hajózna a nyilvánvalóan veszélyes vizeken?!)

Az SS Athenia elpusztítása azért is volt felettébb kínos a náci szakvezetés számára, mert – azon kívül, hogy a nemzetközi hajózási jogokat durván felrúgva történt a támadás –, a hajón tartózkodó utasok között amerikai állampolgárok is életüket vesztették, ami rendkívül feszélyezte Hitleréket. A németeknek a háború ezen szakaszában semmi más nem hiányzott, mint, hogy deklarált hadiállapotba keveredjenek az USA-val, amely látatlanban is jóval erősebb ellenfélnek számított, mint az öreg kontinens náci ellenes államai (mint ahogyan az később be is igazolódott).

Mindenesetre Fritz-Julius Lemp és az U-30 akciója nem maradt utózöngék nélkül. Bár a sorhajóhadnagyot Dönitz közbenjárására felmentették (később az U-110 parancsnokaként 1941-ben utolérte a végzete: egy harcérintkezés során hajójával együtt elpusztult), az U-Bootok szigorú utasításba kapták, hogy ezentúl a kereskedelmi hajókat csak azok egyértelmű azonosítása, és legénységük „biztonságba helyezése” után (vagyis a nemzetközi hajózási jog betartásával) engedélyezett a tenger fenekére ágyúzni.

Ezen utasítást Dönitz emberei be is tartották – egészen a korlátlan tengeralattjáró háború bevezetéséig.

A HMS Couragous elsüllyesztése

Az előző részben áttekintettük azt a folyamatot, ahogyan a tengeralattjáró, mint ötlet, egy tényleges, csapásmérő képességgel rendelkező fegyverré vált. Lássuk, hogy hogyan „muzsikált” ez a fegyvernem a második világháború alatt, - már, ha a csontzenét muzsikának lehet tekinteni.

(Az első világháború történéseit most szándékosan kihagyom, hiszen e blog az ezt követő világégést (e kifejezés mind szó szerint, mind átvitt értelemben értendő) tárgyalja. (Persze, ha van igény az első világháború eseményeinek feldolgozására is, azt jelezzétek a hozzászólásokban… :) ) Egyszerű Pista bácsi szavaival élve tehát: „Ugorgyunk, fijjam, ugorgyunk!”)

Az előzmények

A német hadvezetés már a második világháború előtti időkben is tudatosan készült a nagy harcra (már amennyiben egy harc lehet bármitől is nagy). E tudatos felkészülést 1928 -tól kezdődően Eric Raeder (bal képen) német vezértengernagy (generaladmiral) irányította.

Emberünk nem volt szívbajos. Hogy mai terminussal fogalmazzak, „mert igazán nagyot álmodni”. Azért, hogy Németország tengeri hatalmát visszaállíthassa, megálmodta az úgynevezett „Z” tervet, amely egy hatalmas (13 csatahajó, 4 repülőgép hordozó, 33 cirkáló, 250 tengeralattjáró) tengeri flottát vizionált. Igyekezetében azonban kissé túllőtt a célon…

(Csak gondolj bele: 250 darab még gombócból is tetemes mennyiség, nem hogy tengeralattjáróból – és akkor hol van még a többi, méregdrága tengeri herkentyű?)

Sem a rendelkezésre álló birodalmi bankjegyek száma, sem a német hadiipar gyártókapacitása nem tette lehetővé, hogy ez a kétséget kizáróan ambiciózus terv megvalósulhasson (a későbbi szövetséges hatalmak legnagyobb örömére). Ráadásul az első világháború befejeztével az akkor még Császári Németország kénytelen volt könnyes búcsút venni szinte minden hadieszközétől (talán még a vízipisztolyoktól is), így ezekre a fegyverekre a náci szakvezetés nem igazán számíthatott.

A háború kitörésekor hamar kiderült, hogy a generaladmiral által vizionált hatalmas tengeri flotta soha nem fog rendelkezésre állni. A Herr Hitler ambíciói gerjesztette egyéb hadi igények oly mértékben lefoglalták a korabeli náci Németország ipari és humán erőforrásait, mint fénykorában Maya Gold pornósztár a stáblista férfi tagjait. A csalódott Raedernek a fegyveres konfrontáció kitörése kezdetén azzal kellett helyt állnia, amije éppen akkorra elkészült, ez pedig – főként a tengeralattjárók tekintetében – nem volt valami sok: a háború kitörésekor mindösszesen 22 darab, kis teljesítményű búvárhajó állt a német hadigépezet rendelkezésére.

Ráadásul a náci Németország szembesült azzal a problémával is, amit földrajzi elhelyezkedése miatt volt kénytelen elszenvedni. Nevezetesen, hogy csak az északi-tengeren rendelkezett hadviselésre alkalmas kikötőkkel (több tengerpartja nem is volt  :) ), szám szerint két darabbal, és pechjére, ez a két kijárat is pont a britek orra előtt helyezkedett el.… Nem volt túl bíztató a kezdet, azt meg kell hagyni.

Meg kell említsek még egy embert, aki fontos a német tengeralattjárós hadviselés története szempontjából. Ez a férfiú pedig nem más, mint Karl Dönitz (itt balra), aki a háború kitörésekor mindössze 48 éves, és ellentengernagyi rendfokozatú katonatisztként (konteradmiral) a német tengeralattjáró fegyvernem parancsnoka. Dönitz kinevezése után hatékonyan szervezte újjá a keze alá tartozó haderőt, miközben kitartóan lobbizott a Führernél további anyagi és ipari erőforrásokért, eleinte hasztalan. Mindenesetre a harcok kezdetén az összhaderőt tekintve még igen jelentéktelen kapacitással rendelkező fegyvernem felett parancsnokolt. Mindezen tények azonban semennyire sem gátolták sem Dönitz-t, sem az embereit abban, hogy a háború elején meglepetésszerűen kiugró hadi sikereket érjenek el (már amennyiben a szövetséges civil hajózó személyzet hullámsírba küldése annak számít – lásd későbbi blogjaimat). Az első, tengeralattjáróval végrehajtott, hadihajó elsüllyesztésével járó katonai cselekményre egészen 1939. szeptember közepéig kellett várni.

Az első elsüllyesztett áldozat: a HMS Courageous

Ez az összecsapás cseppet sem volt epikus, vagy heroikus küzdelem (mint ahogyan azt az ember fia, avagy leánya elvárná az első alkalomtól, lásd: szüzesség elvesztése :) ), bár kétség kívül a német oldal számára bizonyára izgalmasnak ígérkezett. A résztvevő felek – egy harcra éhes tengeralattjáró parancsnok, nevezetesen Otto Schuhart hadnagy (kapitänleutnant) és legénysége, valamint az ellenkező oldalon a HMS Courageous mamahajó anyahajó, valamit kísérő rombolói – az Atlanti-óceán keleti vizein találkoztak egymással. Az U-29 Skócia északnyugati partjai mentén haladva portyázott, elsüllyeszthető ellenséges hadi bruttóregiszter tonnákra (tengeri hajók befogadó képességének mértékegysége, a továbbiakban BRT) vadászva. A HMS Courageous ez idő tájt az Ír partok közelében hajózott, német búvárnaszádokat (és szigorúan a bevetési szünetekben jobbfajta ír barna sört) hajkurászva. A bekövetkező eseményeket tekintve elmondható, hogy vajmi kevés sikerrel… (Legalábbis, ami az ellenséges tengeralattjárókat illeti. A sörfogyasztásról nincs részletes információ…) Az összecsapásra az ír partok közelében került sor.

 A Courageous nem egyedül őrjáratozott. Két kísérő rombolóval alkotott köteléket, melyek azonban tevőlegesen nem tudták megakadályozni a közelgő támadást, lévén mással voltak elfoglalva: pár tengeri mérfölddel odébb (1 tengeri mérföld=1840 m) egy éppen támadás alatt álló kereskedelmi gőzösnek igyekeztek segítséget nyújtani (ahogy a mai szleng mondaná: "a két vas veri bizi vót…").

Az U-29 (a bal oldali képen látható, éppen "muka" után), élén Otto Schuharttal nem sokat teketóriázott. Miután két órán keresztül lopakodva követte a HMS Caurageous-t, felkészült, hogy kieressze halálos acélhalait.

Az anyahajó épp szélbe állt, hogy segítse a felszállásban a fedélzetén hordozott, nem túl modern Swordfish kétfedelű repülőgépeket, melyek előzőleg épp újratöltésre, és soraik rendezésére érkeztek vissza egy korábbi őrjáratból.

Ezen manőver során a HMS Courageous pont keresztezte az U-29 lővonalát, Schuhart kapitänleutnant pedig látva az alkalmas pillanatot, nem tétovázott: három torpedót eresztett a repülőgép-hordozó után, amelyekből kettővel találatot ért el. (Búcsús-céllövöldés szaknyelven ezt hívják 2 pálcás találatnak.)

A becsapódó torpedók a hajó bal oldalát (tengerész nyelven: port side [ejtsd: port szájd]) érték, és egy lendülettel bontották fel a hatalmas acéltest oldallemezeit, valamit ütötték ki az összes elektromos rendszert. Ezt követően a HMS Courageous az oldalára fordult (a jobb oldali képen a hadihajó haláltusája látható), és mintegy 20 perc alatt a hullámsírba merült, magával ragadva 518 tengerészt. (A túlélőket a Veendam személyszállító gőzös, és a Collingworth teherhajó bátor legénysége mentette ki, dacolva a nyilvánvalóan fennálló, tengeralattjárók jelentette veszéllyel.)

 Az eseményt követően az U-29 mintegy négy órát fogócskázott az immáron elsüllyedt anyahajó időközben visszatérő kísérő rombolóival, amely szabadidős tevékenység végén tartott jutalomsorsoláson egérutat nyert, melynek felhasználásával elmenekült a helyszínről.

A HMS Courageous pusztulása, valamint a két nappal korábban az U-39 által sikertelenül megtámadott Ark Royal anyahajó elleni akció hatására a Brit Admiralitás (meglehetősen bölcsen) úgy döntött, hogy bizonytalan ideig felfüggeszti az anyahajók német tengeralattjárók ellen szervezett őrjáratait. Ezzel a náci tengeralattjáró haderő jelentős sikert könyvelhetett el, mindjárt a háború első két-három hetében.