WW2

Mai posztomban a II. Világháború egy kevéssé ismert, de rendkívül érdekfeszítő fejezetéről fogok írni. Egy olyan eseményről, amely intő példaként kellett volna, hogy szolgáljon a későbbiekre nézve minden résztvevő félnek, de leginkább a náci Németországnak Sztálin igazi arcáról. Ez az esemény pedig nem más, mint a finn-orosz (avagy „A Téli”) háború.

Az előzmények

Az előzmények még a háború előtti időszakra nyúlnak vissza. A szovjetek az 1917-es kommunista forradalom hatására, és az I. világháború veszteseként mind gazdaságilag, mint politikailag elszigetelődtek Európa többi országától. 1920-tól ugyanez a jelenség játszódott le Németországgal kapcsolatban is. Így állt elő az a faramuci helyzet, hogy a két állam hirtelen kívül találta magát az európai porta kapuján. Talán nem véletlen, hogy aztán a „zsák a foltját megleli” közmondásnak megfelelően a két ország végül egymásra talált, ugyanis nagyjából ugyanaz a cél vezértelte őket: az első világháborúban elvesztett területek visszaszerzése, és lehetőség szerint ezen felül még plusz „élettér” szerzése. (Ne feledjük, az első világégés veszteseként a Szovjetuniótól is jelentős, egykor a cári Oroszországhoz tartozó területeket csatoltak el.) Ennek megfelelően a két állam – mintegy dacolva az európai országok feléjük mutatott hátával – az 1922-es Rapallói egyezménnyel szövetségre lépett egymással. (A fenti képen a rapollói orosz küldöttség)

Hitler és Sztálin hatalomra kerülése után a két, immáron diktatórikus berendezkedésű állam egy szinttel feljebb lépett a közös csapatépítő játékban: titkos diplomáciai csatornákon sikerült elég szorossá fűzni a kapcsolataikat. A fasiszta Németország új fejlesztésű haditechnikai eszközökkel és tervező potenciállal (főleg repülőgépek és tankok terén) segítette a kommunista országot, a Szovjetunió pedig lehetőséget biztosított a nácik számára, hogy azok kiképezhessék az I. világháború után született békeszerződés miatt papíron nem is létező Luftwaffe pilótáit, valamint olyan újfajta hadviselési formába avatták be a németeket, mint az orosz találmányú légi szállítású deszant alakulatok kiképzése és alkalmazása.

Jellemző a két ország vezetőinek arroganciájára, hogy míg mindezen együttműködést igyekezve eltitkolni a világ szeme elől a propaganda minden eszközét felhasználva nyilvánosan acsarkodtak egymásra, ugyanakkor – hogy is fogalmazzak finoman – az 1936.-os spanyol polgárháborúban tartott „közös hadgyakorlat” folyamán azért sikeresen próbálgatták az együttesen fejlesztett haditechnikát (és német részről többek között a szovjet-oroszországban kiképzett repülős állományt).

Ne gondold, kedves olvasó, hogy nem ez volt a hangzatos „segítségnyújtás a fasiszta/kommunista elvtársaknak” propagandaszöveg mögé bújtatva: a két állam vezetősége pontosan tudta, miért is támogatja a másik fél a Hispánia földjén kirobbant vérengzésben harcoló alakulatokat. (Nyilván most a politikusokról beszélek, és nem a nép egyszerű gyermekeiről, akik meggyőződésből ontották egymás vérét mind a két oldalon.)

Ez az együttműködés az 1939. augusztus 23-i, Molotov-Ribbentrop paktumként elhíresült dokumentumban csúcsosodott ki, amelyben a náci Németország és a Sztálin fémjelezte Szovjetunió szimplán és egyszerűen felosztotta egymás között Európa területét. Ebből is látszik tehát, hogy Sztálin potenciális szövetségesként számolt a nácikkal a Szovjetunió agresszív területszerzési politikájában.

A két fél viszonyára legjobb példát talán a lengyelországi események szolgáltatják: amint megindult a német offenzíva, szeptember 17. –én Sztálin a „Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében” bevonult Lengyelországba és elfoglalta annak keleti területeit, mégpedig addig a vonalig, amelyről előzőleg a náci Németországgal megegyezett (lásd a bal oldali képen). A sikeres hadjárat végét aztán Breszt-Litovszkban a két győztes résztvevő egy közös katonai parádéval ünnepelte meg. (Nos, tipikusan erre szokták azt mondani, hogy no comment.)

Sztálin tehát a Molotov-Ribbentrop paktummal lőre biztosította magát arról, hogy a háta védve legyen a hitleri Németország felől. Most már hozzáláthatott a területszerzési célkitűzéseinek megvalósításához.

Első lépésként a Balti köztársaságokra vetette ki a hálóját.  A recept mindenütt ugyanaz volt: végy egy gyenge államot. Mutasd meg neki, mekkora katonai potenciállal rendelkezel. Ezt ízlés szerint fűszerezd fenyegetőzéssel, katonai erőfitogtatással. Tegyél hozzá egy csipetnyi speciális alkotórészt: köss velük egy úgynevezett „segítségnyújtási” egyezményt, s almával a szájában máris tálalva vagyon az adott állam, akár a zsenge újévi kismalac. Fald be jó étvággyal az egészet, majd pedig a „segítségnyújtási” egyezménynek megfelelően, desszertként csapj hozzá egy katonai megszállást. Utána büfi, puki, kávé, kellemes ellazulás, és esetleg egy cigaretta: tiéd az adott ország a következő negyven-negyvenöt évre.

E fenti receptet alkalmazva a Szovjetunió szeptember 27 és október 11 között minden különösebb erőlködés nélkül szép sorban bekebelezte Észtországot, Lettországot, és Litvániát.

Finnország látva, hogy mi zajlik nem messze a déli határaitól, 1939. október 2-án diplomáciai csatornákon keresztül finoman érdeklődni kezdett mind a náciktól, mind a szovjetektől, hogy kipuhatolja: a két agresszornak mi a szándéka az országgal. A fasiszta Németország  Ernst von Weizsäcker államtitkáron (itt a bal oldali képen) keresztül érdektelennek vallotta magát: jelezte, hogy nagyságrendileg bagózik az országra, és arra is, hogyan alakulnak a finn-szovjet kapcsolatok.

Sztálin viszont a „járt utat járatlanért el ne hagy” elv alapján október 5-én felajánlotta a finneknek a menetrend szerinti „segítségnyújtási” szerződést, melyekben jelentős területi követeléseket fogalmazott meg a Szovjetunió javára (az 1939-es állapot a legalsó képen látható).

A finnek éltek a gyanúperrel, hogy amennyiben elfogadják a szerződést, akkor a Balti államokhoz hasonlóan a teljes bekebelezés lesz a sorsuk. E felvetésük nem volt teljesen légből kapott, hiszen pontosan látták, hogy mi lett azon országok fátuma, akik botor módon a kisujjukat nyújtották a követelőző hitleri Németországnak, vagy épp Sztálin Szovjetuniójának.

(Lásd például Csehszlovákiát, akik első körben csupán határ menti területeket adtak át a náciknak 1938.-ban de a fasiszták végül oly gyorsan szállták meg őket, mint mosdatlan homeless-t a tetvek: a jámbor csehszlovák népnek még pislogni sem igen maradt ideje…)

Ugyanakkor a finn politikai vezetés vétett egy komoly hibát, amikor kialakította a szovjet-oroszország követelőzésére adandó álláspontját: mint mindenki más, úgy ők is félreismerték a kommunista vezért. Azt gondolták, hogy Sztálinnak kockáztatva a nyugati hatalmak rosszallását, nem lesz majd mersze bevetni a Vörös Hadsereget egy szuverén, független és semleges állammal szemben, ezért nemet mondtak a szovjetek követeléseire. (Bár az igazsághoz azért hozzá tartozik az is, hogy a Finnek biztos, ami tuti, még a szovjetekkel való tárgyalás legelején elrendelték az általános mozgósítást. Így elkerülték, hogy a Vörös Hadsereg meglepetésszerűen lerohanhassa az országot.)

Ezt látva Sztálin két fokozattal feljebb kapcsolt, és tövig nyomta a power gombot: a Herr Führertől ellesett ötlettel (lásd a gleiwitz-i incidensről szóló posztomat) megpróbált ürügyet szolgáltatni a külvilág számára Finnország megtámadására.

Azonban a kommunista vezérből hiányzott a németekre oly jellemző precizitás és szervezettség. A feladatot jellegzetesen oroszos mentalitással oldották meg: Sztálin fővesztés terhe mellett titkos parancsba adta, hogy az északi hadkörzet tüzérségi alakulatai vegyék tűz alá a szovjet-finn határsávot. Így ált elő az a Benny Hill Show-ba illő helyzet, amely szerint szovjet területről szovjet katonák szovjet lőszerrel ágyúzták a a finn-szovjet határ szovjet oldalán található saját területeket, majd mindezek elkövetésével a Finneket vádolták meg… (Újra csak no comment.)

Tehát a szovjet propaganda masszív hőzöngésbe kezdett, tiltakozásul a Finn agresszió (!) ellen. Sztálin felszólította a Finn kormányt, hogy hivatalosan kérjenek bocsánatot a Szovjetunió szuverenitásának megsértéséért, és a végrehajtott támadásért. Természetesen a finnek ezt ártatlanságukat hangoztatva erősen hanyagolták, teljesen jogosan, mondván, hogy „Á, mi aztán ugyan sem!”. Sztálin csak erre várt: az ürügy (még ha nem is oly finoman kivitelezve, mint a nácik által Lengyelország lerohanását megelőzően) megvolt, így a Szovjetunió 1939. november 30-n hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. Sztálin előre dörzsölte a tenyerét: biztosra vette, hogy még a tél beállta előtt megszerzi a hőn áhított finn területeket.

Nem is sejtette, mekkorát téved.

A gleiwitz-i incidens

A gleiwitzi incidens volt az az esemény, melyhez a második világháború kezdetét kötik a történészek, pedig az ezt követő, Lengyelország lerohanásával végződő harcok után tényleges hadműveleti tevékenység 1940. április 9-ig nem történt (ezt a náci terjeszkedés szempontjából „terméketlen” időszakot hívták a németek „Sitzkrieg”-nek, ülőháborúnak, a franciák pedig „furcsa háborúnak”). Ugyanakkor, mégiscsak ez az esemény tekinthető a II Világháború „hivatalos” európai kezdetének, ugyanis az ezt követő hadjárat eredményeképp üzent hadat Németországnak Lengyelország, Franciaország, valamint az Egyesült Királyság és szövetségesei: Ausztrália, és Új-Zéland. Lássuk tehát, mi is történt 1939. augusztus 31-én Gleiwitz-ben.

Előzmények

Az aktuális politikai helyzet szerint a náci Németország már túl volt a cseh Szudéta-vidék és Ausztria bekebelezésén. Hitler felbátorodva az európai hatalmak tehetetlenségén, mert igazán nagyot álmodni: az 1919-ben elcsatolt poroszországi területekre fájt a foga. Azonban Herr Führer sem volt annyira ostoba, hogy megkockáztasson egy miden előzmény nélküli, nagyszabású katonai felvonulást a lengyelek ellen. Adolfunk tehát behuppant az Obersalzbergen található rezidenciájának (kép itt balra) egyik kényelmes fotelébe, és eltöprengett a hogyanok és a mikéntek felett. Végül, a „legjobb védekezés a támadás” elvét szem előtt tartva elábrándozott arról, milyen pompás lenne, ha az első, igazán komoly fegyveres nyitány egy amolyan „honvédő háború” formájában valósulna meg: mily szép is lenne, ha a gonosz Lengyelország megtámadná a védtelen Harmadik Birodalom területét, hogy aztán a hős honvédő náci katonák megvédhessék a hazát…

Mondanom sem kell, hogy az olyan jellegű problémák, mint, hogy a lengyeleknek nemhogy agresszív területszerzési szándékai, de még csak ütőképesnek sem nevezhető diverzáns egysége sincs, a legkevésbé sem zavarta a Führert. „Ha nincs, hát nincs. Majd mi csinálunk nekik egyet, hiszen a Reichstag leégetése óta nem ismerünk lehetetlent…” – gondolta Adolf.

Az ötlet tehát megvolt, már csak a kivitelezés volt hátra. Das Führer tehát tovább töprengett (hogy klasszikusokat idézzek): „kell egy csapat!”

Az incidens

A csapat pedig hamarosan készen állt. Méghozzá nem is akárkiknek, hanem az Abwehr, a Gestapo (zászlójuk képe balra) egységeiből, és az SD maradványaiból verbuvált „nemzeti válogatottnak” jutott az a megtiszteltetés, hogy eljátsszák a lengyel provokátorok szerepét. De, mielőtt még a tényleges „hadi cselekményre” sor került volna, már hónapokkal az esemény előtt a németek nagyarányú dezinformációs hadjáratba kezdtek: jóformán ott szidták, valamint vádolták a lengyeleket a náci Németország szuverenitásának eltiprására irányuló törekvésekkel, ahol csak lehetőségük adódott rá. Ez a Lengyelország elleni kampány végül a gleiwitz-i cselekményben teljesedett ki.

Amint tehát a Führer elékezetnek látta az időt, parancsot adott az akció végrehajtására. A támadás célpontjának az akkor még Németországhoz tartozó, Gleiwitz közelében található rádióadó állomást jelölték ki, amely földrajzi elhelyezkedése okán ideális célpontnak bizonyult.

Maga a támadás olajozottan és precízen zajlott az 1939. augusztus 31-ről szeptember 1-re virradó éjjelen, a „Veni, vidi, vici” szellemiségében: a lengyel milicistákéhoz megszólalásig hasonlító egyenruhákba öltözött német ügynökök jöttek, az adóállomás személyzete látta, hogy balhé van, és nem győzött csodálkozni, hogy vajon a lengyel egyenruhát viselő, de a német nyelvet tökéletesen beszélő katonák miért terelik őket fegyverekkel az adóállomás pincéjébe...

Az ügynököket azonban a legkevésbé sem zavarta a rádióállomás személyzetének csodálkozása. Az egész társaságot letessékelték a föld alatti helyiségekbe, majd szépen rájuk zárták az ajtót. Ezek után az elfoglalt rádióállomáson (jobb oldali kép) mintegy négy percben ilyen, és ehhez hasonlatos, hangzatos szólamokból álló esztrádműsorral szórakoztatták a nagyérdeműt: „Figyelem! Figyelem! Itt Gleiwitz beszél. Az adó lengyel kézben van... elérkezett a szabadság órája...”, „Sokáig éljen Lengyelország!”, és a többi, és a többi.

Miután dolgukat elvégezték, az ügynökök gondoskodtak maguknak némi alibiről is. Az akciót megelőzően a Gestapo letartóztatta a német állampolgárságú, sziléziai lengyel aktivistát, Fanciszek(Franz) Honiok-ot (bal oldali kép), akit az agresszorok szintén milicistának öltöztettek, a támadáskor magukkal hurcoltak, majd a helyszínen méreginjekcióval kivégeztek, és biztos, ami hót ziher, még többrendbelileg agyon is lőttek, hogy aztán az emígyen gondosan preparált „corpus delicti”-t flegmán a helyszínen felejthessék.

 Az akció utóélete

Mivel a gleiwitz-i rádióadó eléggé kis hatósugarú volt, ezért a támadást követő első órákban nagyjából a lőtéri sápadt kutya sem értesült az attak „tényéről”. Ezért a náci szakvezetés igyekezett a médiában is kellőképpen megtámogatni az eseményt. A támadás a korabeli propaganda részéről érthető módon meglehetősen nagy visszhangot kapott. Már az attak napjának hajnalán szélesebbnél szélesebb szalagcímekkel adták a világ tudtára a germán napilapok, mily nagy sérelem érte a Fatherlandot (kép balra lent) az agresszor lengyel állam részéről, és, hogy a náci Németország kikéri magának ezt a vircsaftot!  A németek odáig merészkedtek, hogy bizonyítandó az őket ért sérelmeket, külföldi – zömmel amerikai – újságírókat vittek a támadás helyszínére. Természetesen gondosan ügyeltek rá, hogy a fent nevezett zsurnaliszták ne láthassanak többet és messzebbre, mint amennyire azt a fasiszta érdekek megkívánták.

A „megtorló intézkedések” sem váratattak magukra sokáig, ugyanis a Wermacht már órák óta készenlétben állt, hogy a náci Németország „sérelmét” megfelelő válaszlépések keretében megtorolhassa a Lengyel államon. Így nem is csodálkozhatunk azon (nem úgy, mint annak idején a lengyelek), hogy alig pár órával a gleiwitz-i incidens után Lengyelország megkapta a nyakába az egész Wermacht-ot, harckocsistól, Luftwafféstól, tokkal-vonóval, amely haderő annak rendje és módja szerint mintegy három hét alatt el is söpörte a lengyelek erősen elavult hadseregét.

A német offenzíva erejét és hatékonyságát látva azért a világ józanabbik felének leesett a tantusz, hogy itt nem holmi lokálias megtorló irgum-burgumról van szó, hanem egy jól megtervezett, alaposan átgondolt, egész Lengyelország területére kiterjedő területszerző támadásról. Ennek megfelelően a hitlerista Németország a lengyelek elleni támadás megindítása után már igyekezett eltussolni a gleiwitz-i rajtaütés részleteit. Arról viszont még a legjobban értesültek sem tudtak, hogy a lengyeleket lerohanó német terv részét képezte a Szovjetunióval kötött tikos, Molotov-Ribbentrop paktumban foglalt, Lengyelországot érintő szovjet területszerzési követelések kielégítése is...