WW2

A gleiwitz-i incidens

A gleiwitzi incidens volt az az esemény, melyhez a második világháború kezdetét kötik a történészek, pedig az ezt követő, Lengyelország lerohanásával végződő harcok után tényleges hadműveleti tevékenység 1940. április 9-ig nem történt (ezt a náci terjeszkedés szempontjából „terméketlen” időszakot hívták a németek „Sitzkrieg”-nek, ülőháborúnak, a franciák pedig „furcsa háborúnak”). Ugyanakkor, mégiscsak ez az esemény tekinthető a II Világháború „hivatalos” európai kezdetének, ugyanis az ezt követő hadjárat eredményeképp üzent hadat Németországnak Lengyelország, Franciaország, valamint az Egyesült Királyság és szövetségesei: Ausztrália, és Új-Zéland. Lássuk tehát, mi is történt 1939. augusztus 31-én Gleiwitz-ben.

Előzmények

Az aktuális politikai helyzet szerint a náci Németország már túl volt a cseh Szudéta-vidék és Ausztria bekebelezésén. Hitler felbátorodva az európai hatalmak tehetetlenségén, mert igazán nagyot álmodni: az 1919-ben elcsatolt poroszországi területekre fájt a foga. Azonban Herr Führer sem volt annyira ostoba, hogy megkockáztasson egy miden előzmény nélküli, nagyszabású katonai felvonulást a lengyelek ellen. Adolfunk tehát behuppant az Obersalzbergen található rezidenciájának (kép itt balra) egyik kényelmes fotelébe, és eltöprengett a hogyanok és a mikéntek felett. Végül, a „legjobb védekezés a támadás” elvét szem előtt tartva elábrándozott arról, milyen pompás lenne, ha az első, igazán komoly fegyveres nyitány egy amolyan „honvédő háború” formájában valósulna meg: mily szép is lenne, ha a gonosz Lengyelország megtámadná a védtelen Harmadik Birodalom területét, hogy aztán a hős honvédő náci katonák megvédhessék a hazát…

Mondanom sem kell, hogy az olyan jellegű problémák, mint, hogy a lengyeleknek nemhogy agresszív területszerzési szándékai, de még csak ütőképesnek sem nevezhető diverzáns egysége sincs, a legkevésbé sem zavarta a Führert. „Ha nincs, hát nincs. Majd mi csinálunk nekik egyet, hiszen a Reichstag leégetése óta nem ismerünk lehetetlent…” – gondolta Adolf.

Az ötlet tehát megvolt, már csak a kivitelezés volt hátra. Das Führer tehát tovább töprengett (hogy klasszikusokat idézzek): „kell egy csapat!”

Az incidens

A csapat pedig hamarosan készen állt. Méghozzá nem is akárkiknek, hanem az Abwehr, a Gestapo (zászlójuk képe balra) egységeiből, és az SD maradványaiból verbuvált „nemzeti válogatottnak” jutott az a megtiszteltetés, hogy eljátsszák a lengyel provokátorok szerepét. De, mielőtt még a tényleges „hadi cselekményre” sor került volna, már hónapokkal az esemény előtt a németek nagyarányú dezinformációs hadjáratba kezdtek: jóformán ott szidták, valamint vádolták a lengyeleket a náci Németország szuverenitásának eltiprására irányuló törekvésekkel, ahol csak lehetőségük adódott rá. Ez a Lengyelország elleni kampány végül a gleiwitz-i cselekményben teljesedett ki.

Amint tehát a Führer elékezetnek látta az időt, parancsot adott az akció végrehajtására. A támadás célpontjának az akkor még Németországhoz tartozó, Gleiwitz közelében található rádióadó állomást jelölték ki, amely földrajzi elhelyezkedése okán ideális célpontnak bizonyult.

Maga a támadás olajozottan és precízen zajlott az 1939. augusztus 31-ről szeptember 1-re virradó éjjelen, a „Veni, vidi, vici” szellemiségében: a lengyel milicistákéhoz megszólalásig hasonlító egyenruhákba öltözött német ügynökök jöttek, az adóállomás személyzete látta, hogy balhé van, és nem győzött csodálkozni, hogy vajon a lengyel egyenruhát viselő, de a német nyelvet tökéletesen beszélő katonák miért terelik őket fegyverekkel az adóállomás pincéjébe...

Az ügynököket azonban a legkevésbé sem zavarta a rádióállomás személyzetének csodálkozása. Az egész társaságot letessékelték a föld alatti helyiségekbe, majd szépen rájuk zárták az ajtót. Ezek után az elfoglalt rádióállomáson (jobb oldali kép) mintegy négy percben ilyen, és ehhez hasonlatos, hangzatos szólamokból álló esztrádműsorral szórakoztatták a nagyérdeműt: „Figyelem! Figyelem! Itt Gleiwitz beszél. Az adó lengyel kézben van... elérkezett a szabadság órája...”, „Sokáig éljen Lengyelország!”, és a többi, és a többi.

Miután dolgukat elvégezték, az ügynökök gondoskodtak maguknak némi alibiről is. Az akciót megelőzően a Gestapo letartóztatta a német állampolgárságú, sziléziai lengyel aktivistát, Fanciszek(Franz) Honiok-ot (bal oldali kép), akit az agresszorok szintén milicistának öltöztettek, a támadáskor magukkal hurcoltak, majd a helyszínen méreginjekcióval kivégeztek, és biztos, ami hót ziher, még többrendbelileg agyon is lőttek, hogy aztán az emígyen gondosan preparált „corpus delicti”-t flegmán a helyszínen felejthessék.

 Az akció utóélete

Mivel a gleiwitz-i rádióadó eléggé kis hatósugarú volt, ezért a támadást követő első órákban nagyjából a lőtéri sápadt kutya sem értesült az attak „tényéről”. Ezért a náci szakvezetés igyekezett a médiában is kellőképpen megtámogatni az eseményt. A támadás a korabeli propaganda részéről érthető módon meglehetősen nagy visszhangot kapott. Már az attak napjának hajnalán szélesebbnél szélesebb szalagcímekkel adták a világ tudtára a germán napilapok, mily nagy sérelem érte a Fatherlandot (kép balra lent) az agresszor lengyel állam részéről, és, hogy a náci Németország kikéri magának ezt a vircsaftot!  A németek odáig merészkedtek, hogy bizonyítandó az őket ért sérelmeket, külföldi – zömmel amerikai – újságírókat vittek a támadás helyszínére. Természetesen gondosan ügyeltek rá, hogy a fent nevezett zsurnaliszták ne láthassanak többet és messzebbre, mint amennyire azt a fasiszta érdekek megkívánták.

A „megtorló intézkedések” sem váratattak magukra sokáig, ugyanis a Wermacht már órák óta készenlétben állt, hogy a náci Németország „sérelmét” megfelelő válaszlépések keretében megtorolhassa a Lengyel államon. Így nem is csodálkozhatunk azon (nem úgy, mint annak idején a lengyelek), hogy alig pár órával a gleiwitz-i incidens után Lengyelország megkapta a nyakába az egész Wermacht-ot, harckocsistól, Luftwafféstól, tokkal-vonóval, amely haderő annak rendje és módja szerint mintegy három hét alatt el is söpörte a lengyelek erősen elavult hadseregét.

A német offenzíva erejét és hatékonyságát látva azért a világ józanabbik felének leesett a tantusz, hogy itt nem holmi lokálias megtorló irgum-burgumról van szó, hanem egy jól megtervezett, alaposan átgondolt, egész Lengyelország területére kiterjedő területszerző támadásról. Ennek megfelelően a hitlerista Németország a lengyelek elleni támadás megindítása után már igyekezett eltussolni a gleiwitz-i rajtaütés részleteit. Arról viszont még a legjobban értesültek sem tudtak, hogy a lengyeleket lerohanó német terv részét képezte a Szovjetunióval kötött tikos, Molotov-Ribbentrop paktumban foglalt, Lengyelországot érintő szovjet területszerzési követelések kielégítése is...