WW2

Egy komoly baklövés: Az SS Athenia elpusztítása

A második világháború egyik legsötétebb „hadi” cselekménye az SS Athenia (balra) elpusztítása volt. Az eset remekül példázza azt a mentalitást és annak az agymosásnak az eredményét, amellyel a náci német ország a háború első időszakában hadra tüzelte becsvágyó fiatal tisztjeit (bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a másik oldalon is akadt néhány olyan katonatiszt és katona, aki a „Hurrá, menjünk háborúba: karácsonyra úgyis otthon leszünk!” mentalitással indult csatába) ez az eset pedig nem volt más, mint az SS Athenia elsüllyesztése.

Az SS Athenia a Fairfield Shipbuilding and Engineering Ltd. hajóépítő műhelyében készült (ugye milyen jól mutat egy hosszú angol szöveg egy ilyen blogban? ;) ). A 13500 BRT vízkiszorítású hajót 1923-ban bocsátották vízre, és Britannia valamint Kanada között közlekedett az Anchor-Donaldson szállítmányozási Ltd. útvonalain és üzemeltetésében, Liverpool és Glasgow, valamint Quebec és Montreál bázisállomásokkal. A 160 méterhosszú, 20 méter széles hajó két kazánnal és egy füstölővel kéménnyel rendelkezett. Teljes sebesség mellett körülbelül 15 csomóra volt képes. Az ilyenkor keletkező mellkasdöngető menetszelet 516 első- és másod-, valamint 1005 harmad osztályú utas élvezhette (már amennyiben a fedélzet alatt megbúvó kabinokban bármit is lehetett élvezni az első- és másodosztályon terjengő szelekből… :) )

E hajó a kereskedelmi transzatlanti repülés megjelenése előtt fontos köldökzsinórja volt a Brit Birodalom és Kanada közötti személyszállításra épülő üzletágnak. Az SS Atheniának jóval fényesebb jövő volt predesztinálva, mint amit a sors végül kétes "dicsőségként" kiszabott a számára: ez lett a legelső vízi jármű, amely ellenséges harci cselekmény következtében merült hullámsírba.

(Igen, volt nem ellenséges – tehát „baráti” – tűzeset is, és ebben a terminusban nem a haveri társaságban elkészített babgulyás vagy saslik alatt lobogó bátor tábortűzről értekezünk…)

De lássuk a lényeget. Az Athenia James Cook kapitány (hmm… nomen est omen…) parancsnoksága alatt futott ki 1939 szeptember 1-én Gasgowból, hogy Belfast és Liverpál Liverpool érintésével, 1103 utassal (köztük 300 amerikai állampolgárral – ennek még lesz jelentősége a későbbiekben) valamint 315 fő személyzettel a fedélzetén Montrealba hajózzon. Miután 2.-án elhagyta Liverpoolt, az Ír partoktól 97 kilométernyire, nyugatra haladt, Kanada irányában.

A fedélzeten javában folyt az élet. Az emberek a közelgő katasztrófáról mit sem tudva,  kedélyesen beszélgettek, vagy éppen a frissiben kitört háború addigi eseményeit és a várható politikai, valamint katonai fejleményeket tárgyalták (esetleg egy, a világégés elől Kanadába menekülni szándékozó milliomos lánya huncutkodott a főpincér fiával, mindketten élvezve a testi szerelem tiltott, de annál édesebb gyümölcsét – ki tudja?)

Igen ám, de a hajót összehozta a balsorsa a közelben ólálkodó U-30 (a jobb oldali képen az U-30 tornya látható a legénységgel) jelzésű náci tengeralattjáróval, fedélzetén az igencsak tettre kész (és viszketeg tenyerű) Fritz-Julius Lemp sorhajóhadnaggyal. Miután a német U-Boot valamikor 16:30 tájékán felfedezte a gőzöst, követni kezdte leendő prédáját.

Ami most következik, az hatalmas felháborodást váltott ki a világ angolszász nyelvet beszélő felében (de még a náci Németországban is nehéz volt letuszkolni az emberek torkán, mint háborús hőstettet).

Az SS Athenia – tekintettel a hadiállapotra és a német tengeralattjárók jelentette veszélyre – az első világháborúban a császári német U-Bootok ellen védelemként kifejlesztett un. cikk-cakk vonalban hajózott. Amikor az U-30 vizuálisan észlelte a hajót, a látási viszonyok még megfelelőek voltak (legalábbis a történelmi leírások nem tesznek említést sem viharos időjárásról, sem ködről, sem éjszakai sötétről). Ennek megfelelően Lemp sorhajóhadnagy – köszönhetően a periszkópokba épített, legendásan híres német optikai berendezéseknek – pontosan tudta, hogy

melyik és milyen jellegű hajóval van dolga. Ráadásul viszonylag közel is kellett lopakodnia a prédához, hiszen a korabeli torpedókhatótávja – kiváltképp a háború korai szakaszában – eléggé csekély volt. Ennek ellenére (a háború kezdeti szakaszában még nem volt érvényben a nácik által később meghirdetett totális tengeralattjáró háború (avagy mindenre lövünk, ami mozog, legyen az akár gumikacsa, vagy a Bolygó Hollandi)) az U-30 végig az Athenia „sarkában” maradt (hogy némi képi zavart is csempésszek az írásomba).

Maga a „hadi cselekmény” az éj leszálltát követően, 19:40 perckor következett be, amikor is Fritz-Julius Lemp az U-30 fedélzetéről két darab torpedót indított az éppen Rockall és a Tory Island közötti vizeken hajózó gőzös nyomába.

Az első torpedó mindjárt célba is talált, és a hajókazán környékén robbant fel. (A második hadieszköz célt tévesztett.) Ezzel megkezdődött az SS Athenia mintegy 14 órás haláltusája, melynek végét Lemp és az U-30 nem várta meg. Miután kilőtte torpedóit, és konstatálta a találat tényét, a német U-Boot nemes egyszerűséggel oldotta kerekeit kereket oldott: a tenger felszíne alá merülve náciasan (itt most eléggé hülyén hangzana az „angolosan” kifejezés, nem?) távozott a helyszínről: parancsnokának valahogy nem akarózott harci érintkezésbe lépnie az Athenia vészjelzéseit vevő, a helyszínre siető angol rombolókkal (ezen rombolók egyike volt a HMS Escort, amely később szerepet kapott a HMS Courageous elsüllyesztése kapcsán is, annak megtorpedózása előtt – lásd az előző blogbejegyzést).

Szóval, mialatt az U-30 elslisszolt a helyszínről, az Athenia (balra a torpedótalálat 

után süllyedő hajó) kétségbeesetten próbálta megőrizni az úszóképességét, és kimenekíteni fedélzetéről a torpedótámadás túlélőit. Szerencsére a helyszín közelében több kereskedelmi- és hadihajó is tartózkodott, melyek mind az Athenia segítségére siettek. Ezek között volt a már említett HMS Escort, a HMS Fame, a svéd Southern Cross jacht, az amerikai City of Flint, és a norvég MS Knute Nelson is, amely a mentés során tragédiát okozott. (A támadás helyszínének közelében hajózott a német felségjelzésű Bremen kereskedelmi gőzös is, amely New Yorkból az (akkor még baráti) orosz Murmanszk kikötőjébe tartott, azonban – nem meglepően – nem válaszolt az Athenia vészjelzéseire, hanem irányváltoztatás nélkül folytatta útját a célállomása felé.)

A tragédiában 98 utas, és a személyzet 19 tagja vesztette életét. Egy részük a torpedó felrobbanásakor veszett oda (jobbra egy korabeli német torpedó fényképe), a többiek pedig a mentés során, amely az erősen hullámzó tengeren meglehetősen kockázatos feladat volt. (Az egyik mentőcsónak például a norvég tanker hajócsavarjaihoz sodródott, amely egyszerűen bedarálta azt. A csónakban menekülni próbáló emberek mind egy szálig odavesztek.)

A támadás utóélete

A hajó elsüllyesztése bejárta az angol nyelvű sajtót. Világszerte az SS Athenia képével a címlapon jelentek meg az újságok, tudósítva a hajó pusztulásáról, és a Németországgal fennálló brit, francia, és lengyel hadiállapot kitöréséről.

Ami az U-30 kapitányát, Lemp sorhajóhadnagyot illeti: tette a náci hadvezetés részéről is erős ellenérzéseket váltott ki. Raeder ellentengernagy finoman szólva egyáltalán nem lájkolta az eseményt, és személyesen állítatta hadbíróság elé az U-30 parancsnokát – tegyük hozzá, teljesen jogosan. A tárgyalás során Fritz-Julius Lemp azzal védekezett, hogy a kereskedelmi gőzös nem egyenesen, hanem cikk-cakkban haladt, valamint sötétedés után lekapcsolt fényekkel hajózott, ami az U-30 parancsnoka szerint arra utalt, hogy egy felfegyverzett segédcirkálóval van dolga.

E feltételezésének ellent mondani látszik az a tény, hogy az elsüllyesztett hajó azonosítása még napvilágnál történt. (Egyébként pedig, de nagyon őszintén: ki az az idióta kapitány, aki háborús időkben, közel ezerkétszáz utassal a hajója fedélzetén, egyenes vonalban haladva, full kivilágítással, síppal, dobbal, valamint nádi hegedűvel bulizgatva hajózna a nyilvánvalóan veszélyes vizeken?!)

Az SS Athenia elpusztítása azért is volt felettébb kínos a náci szakvezetés számára, mert – azon kívül, hogy a nemzetközi hajózási jogokat durván felrúgva történt a támadás –, a hajón tartózkodó utasok között amerikai állampolgárok is életüket vesztették, ami rendkívül feszélyezte Hitleréket. A németeknek a háború ezen szakaszában semmi más nem hiányzott, mint, hogy deklarált hadiállapotba keveredjenek az USA-val, amely látatlanban is jóval erősebb ellenfélnek számított, mint az öreg kontinens náci ellenes államai (mint ahogyan az később be is igazolódott).

Mindenesetre Fritz-Julius Lemp és az U-30 akciója nem maradt utózöngék nélkül. Bár a sorhajóhadnagyot Dönitz közbenjárására felmentették (később az U-110 parancsnokaként 1941-ben utolérte a végzete: egy harcérintkezés során hajójával együtt elpusztult), az U-Bootok szigorú utasításba kapták, hogy ezentúl a kereskedelmi hajókat csak azok egyértelmű azonosítása, és legénységük „biztonságba helyezése” után (vagyis a nemzetközi hajózási jog betartásával) engedélyezett a tenger fenekére ágyúzni.

Ezen utasítást Dönitz emberei be is tartották – egészen a korlátlan tengeralattjáró háború bevezetéséig.