WW2

Egy komoly baklövés: Az SS Athenia elpusztítása

A második világháború egyik legsötétebb „hadi” cselekménye az SS Athenia (balra) elpusztítása volt. Az eset remekül példázza azt a mentalitást és annak az agymosásnak az eredményét, amellyel a náci német ország a háború első időszakában hadra tüzelte becsvágyó fiatal tisztjeit (bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a másik oldalon is akadt néhány olyan katonatiszt és katona, aki a „Hurrá, menjünk háborúba: karácsonyra úgyis otthon leszünk!” mentalitással indult csatába) ez az eset pedig nem volt más, mint az SS Athenia elsüllyesztése.

Az SS Athenia a Fairfield Shipbuilding and Engineering Ltd. hajóépítő műhelyében készült (ugye milyen jól mutat egy hosszú angol szöveg egy ilyen blogban? ;) ). A 13500 BRT vízkiszorítású hajót 1923-ban bocsátották vízre, és Britannia valamint Kanada között közlekedett az Anchor-Donaldson szállítmányozási Ltd. útvonalain és üzemeltetésében, Liverpool és Glasgow, valamint Quebec és Montreál bázisállomásokkal. A 160 méterhosszú, 20 méter széles hajó két kazánnal és egy füstölővel kéménnyel rendelkezett. Teljes sebesség mellett körülbelül 15 csomóra volt képes. Az ilyenkor keletkező mellkasdöngető menetszelet 516 első- és másod-, valamint 1005 harmad osztályú utas élvezhette (már amennyiben a fedélzet alatt megbúvó kabinokban bármit is lehetett élvezni az első- és másodosztályon terjengő szelekből… :) )

E hajó a kereskedelmi transzatlanti repülés megjelenése előtt fontos köldökzsinórja volt a Brit Birodalom és Kanada közötti személyszállításra épülő üzletágnak. Az SS Atheniának jóval fényesebb jövő volt predesztinálva, mint amit a sors végül kétes "dicsőségként" kiszabott a számára: ez lett a legelső vízi jármű, amely ellenséges harci cselekmény következtében merült hullámsírba.

(Igen, volt nem ellenséges – tehát „baráti” – tűzeset is, és ebben a terminusban nem a haveri társaságban elkészített babgulyás vagy saslik alatt lobogó bátor tábortűzről értekezünk…)

De lássuk a lényeget. Az Athenia James Cook kapitány (hmm… nomen est omen…) parancsnoksága alatt futott ki 1939 szeptember 1-én Gasgowból, hogy Belfast és Liverpál Liverpool érintésével, 1103 utassal (köztük 300 amerikai állampolgárral – ennek még lesz jelentősége a későbbiekben) valamint 315 fő személyzettel a fedélzetén Montrealba hajózzon. Miután 2.-án elhagyta Liverpoolt, az Ír partoktól 97 kilométernyire, nyugatra haladt, Kanada irányában.

A fedélzeten javában folyt az élet. Az emberek a közelgő katasztrófáról mit sem tudva,  kedélyesen beszélgettek, vagy éppen a frissiben kitört háború addigi eseményeit és a várható politikai, valamint katonai fejleményeket tárgyalták (esetleg egy, a világégés elől Kanadába menekülni szándékozó milliomos lánya huncutkodott a főpincér fiával, mindketten élvezve a testi szerelem tiltott, de annál édesebb gyümölcsét – ki tudja?)

Igen ám, de a hajót összehozta a balsorsa a közelben ólálkodó U-30 (a jobb oldali képen az U-30 tornya látható a legénységgel) jelzésű náci tengeralattjáróval, fedélzetén az igencsak tettre kész (és viszketeg tenyerű) Fritz-Julius Lemp sorhajóhadnaggyal. Miután a német U-Boot valamikor 16:30 tájékán felfedezte a gőzöst, követni kezdte leendő prédáját.

Ami most következik, az hatalmas felháborodást váltott ki a világ angolszász nyelvet beszélő felében (de még a náci Németországban is nehéz volt letuszkolni az emberek torkán, mint háborús hőstettet).

Az SS Athenia – tekintettel a hadiállapotra és a német tengeralattjárók jelentette veszélyre – az első világháborúban a császári német U-Bootok ellen védelemként kifejlesztett un. cikk-cakk vonalban hajózott. Amikor az U-30 vizuálisan észlelte a hajót, a látási viszonyok még megfelelőek voltak (legalábbis a történelmi leírások nem tesznek említést sem viharos időjárásról, sem ködről, sem éjszakai sötétről). Ennek megfelelően Lemp sorhajóhadnagy – köszönhetően a periszkópokba épített, legendásan híres német optikai berendezéseknek – pontosan tudta, hogy

melyik és milyen jellegű hajóval van dolga. Ráadásul viszonylag közel is kellett lopakodnia a prédához, hiszen a korabeli torpedókhatótávja – kiváltképp a háború korai szakaszában – eléggé csekély volt. Ennek ellenére (a háború kezdeti szakaszában még nem volt érvényben a nácik által később meghirdetett totális tengeralattjáró háború (avagy mindenre lövünk, ami mozog, legyen az akár gumikacsa, vagy a Bolygó Hollandi)) az U-30 végig az Athenia „sarkában” maradt (hogy némi képi zavart is csempésszek az írásomba).

Maga a „hadi cselekmény” az éj leszálltát követően, 19:40 perckor következett be, amikor is Fritz-Julius Lemp az U-30 fedélzetéről két darab torpedót indított az éppen Rockall és a Tory Island közötti vizeken hajózó gőzös nyomába.

Az első torpedó mindjárt célba is talált, és a hajókazán környékén robbant fel. (A második hadieszköz célt tévesztett.) Ezzel megkezdődött az SS Athenia mintegy 14 órás haláltusája, melynek végét Lemp és az U-30 nem várta meg. Miután kilőtte torpedóit, és konstatálta a találat tényét, a német U-Boot nemes egyszerűséggel oldotta kerekeit kereket oldott: a tenger felszíne alá merülve náciasan (itt most eléggé hülyén hangzana az „angolosan” kifejezés, nem?) távozott a helyszínről: parancsnokának valahogy nem akarózott harci érintkezésbe lépnie az Athenia vészjelzéseit vevő, a helyszínre siető angol rombolókkal (ezen rombolók egyike volt a HMS Escort, amely később szerepet kapott a HMS Courageous elsüllyesztése kapcsán is, annak megtorpedózása előtt – lásd az előző blogbejegyzést).

Szóval, mialatt az U-30 elslisszolt a helyszínről, az Athenia (balra a torpedótalálat 

után süllyedő hajó) kétségbeesetten próbálta megőrizni az úszóképességét, és kimenekíteni fedélzetéről a torpedótámadás túlélőit. Szerencsére a helyszín közelében több kereskedelmi- és hadihajó is tartózkodott, melyek mind az Athenia segítségére siettek. Ezek között volt a már említett HMS Escort, a HMS Fame, a svéd Southern Cross jacht, az amerikai City of Flint, és a norvég MS Knute Nelson is, amely a mentés során tragédiát okozott. (A támadás helyszínének közelében hajózott a német felségjelzésű Bremen kereskedelmi gőzös is, amely New Yorkból az (akkor még baráti) orosz Murmanszk kikötőjébe tartott, azonban – nem meglepően – nem válaszolt az Athenia vészjelzéseire, hanem irányváltoztatás nélkül folytatta útját a célállomása felé.)

A tragédiában 98 utas, és a személyzet 19 tagja vesztette életét. Egy részük a torpedó felrobbanásakor veszett oda (jobbra egy korabeli német torpedó fényképe), a többiek pedig a mentés során, amely az erősen hullámzó tengeren meglehetősen kockázatos feladat volt. (Az egyik mentőcsónak például a norvég tanker hajócsavarjaihoz sodródott, amely egyszerűen bedarálta azt. A csónakban menekülni próbáló emberek mind egy szálig odavesztek.)

A támadás utóélete

A hajó elsüllyesztése bejárta az angol nyelvű sajtót. Világszerte az SS Athenia képével a címlapon jelentek meg az újságok, tudósítva a hajó pusztulásáról, és a Németországgal fennálló brit, francia, és lengyel hadiállapot kitöréséről.

Ami az U-30 kapitányát, Lemp sorhajóhadnagyot illeti: tette a náci hadvezetés részéről is erős ellenérzéseket váltott ki. Raeder ellentengernagy finoman szólva egyáltalán nem lájkolta az eseményt, és személyesen állítatta hadbíróság elé az U-30 parancsnokát – tegyük hozzá, teljesen jogosan. A tárgyalás során Fritz-Julius Lemp azzal védekezett, hogy a kereskedelmi gőzös nem egyenesen, hanem cikk-cakkban haladt, valamint sötétedés után lekapcsolt fényekkel hajózott, ami az U-30 parancsnoka szerint arra utalt, hogy egy felfegyverzett segédcirkálóval van dolga.

E feltételezésének ellent mondani látszik az a tény, hogy az elsüllyesztett hajó azonosítása még napvilágnál történt. (Egyébként pedig, de nagyon őszintén: ki az az idióta kapitány, aki háborús időkben, közel ezerkétszáz utassal a hajója fedélzetén, egyenes vonalban haladva, full kivilágítással, síppal, dobbal, valamint nádi hegedűvel bulizgatva hajózna a nyilvánvalóan veszélyes vizeken?!)

Az SS Athenia elpusztítása azért is volt felettébb kínos a náci szakvezetés számára, mert – azon kívül, hogy a nemzetközi hajózási jogokat durván felrúgva történt a támadás –, a hajón tartózkodó utasok között amerikai állampolgárok is életüket vesztették, ami rendkívül feszélyezte Hitleréket. A németeknek a háború ezen szakaszában semmi más nem hiányzott, mint, hogy deklarált hadiállapotba keveredjenek az USA-val, amely látatlanban is jóval erősebb ellenfélnek számított, mint az öreg kontinens náci ellenes államai (mint ahogyan az később be is igazolódott).

Mindenesetre Fritz-Julius Lemp és az U-30 akciója nem maradt utózöngék nélkül. Bár a sorhajóhadnagyot Dönitz közbenjárására felmentették (később az U-110 parancsnokaként 1941-ben utolérte a végzete: egy harcérintkezés során hajójával együtt elpusztult), az U-Bootok szigorú utasításba kapták, hogy ezentúl a kereskedelmi hajókat csak azok egyértelmű azonosítása, és legénységük „biztonságba helyezése” után (vagyis a nemzetközi hajózási jog betartásával) engedélyezett a tenger fenekére ágyúzni.

Ezen utasítást Dönitz emberei be is tartották – egészen a korlátlan tengeralattjáró háború bevezetéséig.

A HMS Couragous elsüllyesztése

Az előző részben áttekintettük azt a folyamatot, ahogyan a tengeralattjáró, mint ötlet, egy tényleges, csapásmérő képességgel rendelkező fegyverré vált. Lássuk, hogy hogyan „muzsikált” ez a fegyvernem a második világháború alatt, - már, ha a csontzenét muzsikának lehet tekinteni.

(Az első világháború történéseit most szándékosan kihagyom, hiszen e blog az ezt követő világégést (e kifejezés mind szó szerint, mind átvitt értelemben értendő) tárgyalja. (Persze, ha van igény az első világháború eseményeinek feldolgozására is, azt jelezzétek a hozzászólásokban… :) ) Egyszerű Pista bácsi szavaival élve tehát: „Ugorgyunk, fijjam, ugorgyunk!”)

Az előzmények

A német hadvezetés már a második világháború előtti időkben is tudatosan készült a nagy harcra (már amennyiben egy harc lehet bármitől is nagy). E tudatos felkészülést 1928 -tól kezdődően Eric Raeder (bal képen) német vezértengernagy (generaladmiral) irányította.

Emberünk nem volt szívbajos. Hogy mai terminussal fogalmazzak, „mert igazán nagyot álmodni”. Azért, hogy Németország tengeri hatalmát visszaállíthassa, megálmodta az úgynevezett „Z” tervet, amely egy hatalmas (13 csatahajó, 4 repülőgép hordozó, 33 cirkáló, 250 tengeralattjáró) tengeri flottát vizionált. Igyekezetében azonban kissé túllőtt a célon…

(Csak gondolj bele: 250 darab még gombócból is tetemes mennyiség, nem hogy tengeralattjáróból – és akkor hol van még a többi, méregdrága tengeri herkentyű?)

Sem a rendelkezésre álló birodalmi bankjegyek száma, sem a német hadiipar gyártókapacitása nem tette lehetővé, hogy ez a kétséget kizáróan ambiciózus terv megvalósulhasson (a későbbi szövetséges hatalmak legnagyobb örömére). Ráadásul az első világháború befejeztével az akkor még Császári Németország kénytelen volt könnyes búcsút venni szinte minden hadieszközétől (talán még a vízipisztolyoktól is), így ezekre a fegyverekre a náci szakvezetés nem igazán számíthatott.

A háború kitörésekor hamar kiderült, hogy a generaladmiral által vizionált hatalmas tengeri flotta soha nem fog rendelkezésre állni. A Herr Hitler ambíciói gerjesztette egyéb hadi igények oly mértékben lefoglalták a korabeli náci Németország ipari és humán erőforrásait, mint fénykorában Maya Gold pornósztár a stáblista férfi tagjait. A csalódott Raedernek a fegyveres konfrontáció kitörése kezdetén azzal kellett helyt állnia, amije éppen akkorra elkészült, ez pedig – főként a tengeralattjárók tekintetében – nem volt valami sok: a háború kitörésekor mindösszesen 22 darab, kis teljesítményű búvárhajó állt a német hadigépezet rendelkezésére.

Ráadásul a náci Németország szembesült azzal a problémával is, amit földrajzi elhelyezkedése miatt volt kénytelen elszenvedni. Nevezetesen, hogy csak az északi-tengeren rendelkezett hadviselésre alkalmas kikötőkkel (több tengerpartja nem is volt  :) ), szám szerint két darabbal, és pechjére, ez a két kijárat is pont a britek orra előtt helyezkedett el.… Nem volt túl bíztató a kezdet, azt meg kell hagyni.

Meg kell említsek még egy embert, aki fontos a német tengeralattjárós hadviselés története szempontjából. Ez a férfiú pedig nem más, mint Karl Dönitz (itt balra), aki a háború kitörésekor mindössze 48 éves, és ellentengernagyi rendfokozatú katonatisztként (konteradmiral) a német tengeralattjáró fegyvernem parancsnoka. Dönitz kinevezése után hatékonyan szervezte újjá a keze alá tartozó haderőt, miközben kitartóan lobbizott a Führernél további anyagi és ipari erőforrásokért, eleinte hasztalan. Mindenesetre a harcok kezdetén az összhaderőt tekintve még igen jelentéktelen kapacitással rendelkező fegyvernem felett parancsnokolt. Mindezen tények azonban semennyire sem gátolták sem Dönitz-t, sem az embereit abban, hogy a háború elején meglepetésszerűen kiugró hadi sikereket érjenek el (már amennyiben a szövetséges civil hajózó személyzet hullámsírba küldése annak számít – lásd későbbi blogjaimat). Az első, tengeralattjáróval végrehajtott, hadihajó elsüllyesztésével járó katonai cselekményre egészen 1939. szeptember közepéig kellett várni.

Az első elsüllyesztett áldozat: a HMS Courageous

Ez az összecsapás cseppet sem volt epikus, vagy heroikus küzdelem (mint ahogyan azt az ember fia, avagy leánya elvárná az első alkalomtól, lásd: szüzesség elvesztése :) ), bár kétség kívül a német oldal számára bizonyára izgalmasnak ígérkezett. A résztvevő felek – egy harcra éhes tengeralattjáró parancsnok, nevezetesen Otto Schuhart hadnagy (kapitänleutnant) és legénysége, valamint az ellenkező oldalon a HMS Courageous mamahajó anyahajó, valamit kísérő rombolói – az Atlanti-óceán keleti vizein találkoztak egymással. Az U-29 Skócia északnyugati partjai mentén haladva portyázott, elsüllyeszthető ellenséges hadi bruttóregiszter tonnákra (tengeri hajók befogadó képességének mértékegysége, a továbbiakban BRT) vadászva. A HMS Courageous ez idő tájt az Ír partok közelében hajózott, német búvárnaszádokat (és szigorúan a bevetési szünetekben jobbfajta ír barna sört) hajkurászva. A bekövetkező eseményeket tekintve elmondható, hogy vajmi kevés sikerrel… (Legalábbis, ami az ellenséges tengeralattjárókat illeti. A sörfogyasztásról nincs részletes információ…) Az összecsapásra az ír partok közelében került sor.

 A Courageous nem egyedül őrjáratozott. Két kísérő rombolóval alkotott köteléket, melyek azonban tevőlegesen nem tudták megakadályozni a közelgő támadást, lévén mással voltak elfoglalva: pár tengeri mérfölddel odébb (1 tengeri mérföld=1840 m) egy éppen támadás alatt álló kereskedelmi gőzösnek igyekeztek segítséget nyújtani (ahogy a mai szleng mondaná: "a két vas veri bizi vót…").

Az U-29 (a bal oldali képen látható, éppen "muka" után), élén Otto Schuharttal nem sokat teketóriázott. Miután két órán keresztül lopakodva követte a HMS Caurageous-t, felkészült, hogy kieressze halálos acélhalait.

Az anyahajó épp szélbe állt, hogy segítse a felszállásban a fedélzetén hordozott, nem túl modern Swordfish kétfedelű repülőgépeket, melyek előzőleg épp újratöltésre, és soraik rendezésére érkeztek vissza egy korábbi őrjáratból.

Ezen manőver során a HMS Courageous pont keresztezte az U-29 lővonalát, Schuhart kapitänleutnant pedig látva az alkalmas pillanatot, nem tétovázott: három torpedót eresztett a repülőgép-hordozó után, amelyekből kettővel találatot ért el. (Búcsús-céllövöldés szaknyelven ezt hívják 2 pálcás találatnak.)

A becsapódó torpedók a hajó bal oldalát (tengerész nyelven: port side [ejtsd: port szájd]) érték, és egy lendülettel bontották fel a hatalmas acéltest oldallemezeit, valamit ütötték ki az összes elektromos rendszert. Ezt követően a HMS Courageous az oldalára fordult (a jobb oldali képen a hadihajó haláltusája látható), és mintegy 20 perc alatt a hullámsírba merült, magával ragadva 518 tengerészt. (A túlélőket a Veendam személyszállító gőzös, és a Collingworth teherhajó bátor legénysége mentette ki, dacolva a nyilvánvalóan fennálló, tengeralattjárók jelentette veszéllyel.)

 Az eseményt követően az U-29 mintegy négy órát fogócskázott az immáron elsüllyedt anyahajó időközben visszatérő kísérő rombolóival, amely szabadidős tevékenység végén tartott jutalomsorsoláson egérutat nyert, melynek felhasználásával elmenekült a helyszínről.

A HMS Courageous pusztulása, valamint a két nappal korábban az U-39 által sikertelenül megtámadott Ark Royal anyahajó elleni akció hatására a Brit Admiralitás (meglehetősen bölcsen) úgy döntött, hogy bizonytalan ideig felfüggeszti az anyahajók német tengeralattjárók ellen szervezett őrjáratait. Ezzel a náci tengeralattjáró haderő jelentős sikert könyvelhetett el, mindjárt a háború első két-három hetében.

A második világháború csatáit ismertető „blogfolyam” (hogy nyelvújító vénámat is megcsillogtassam kissé, bár a szövegszerkesztő helyesírásellenőrzőprogramja :) szenvedő arczal dőlt a kardjába e szó olvasatán) bejegyzéseit a háború egyik igazán titokzatos, és az első időkben német részről komoly sikereket (és ezzel egyenesen arányos megvetést a szövetséges hatalmak oldaláról) elért haderőnemének, a tengeralattjáró (...hogy ezzel a szóval meg mi a baja a helyesírás ellenőrzőnek? Rejtély…) avagy ángyélus kifejezéssel élve seaunderwalker (á, nem is, csak vicceltem, mert submarine… :D) haderőnem néhány csatájának  ismertetésével kezdeném.

 De, mielőtt bármibe is belefogok, szeretném kijelenteni, hogy e blogoldalnak nem célja semmilyen nemű, a háborúban résztvevő államokkal és/vagy eszmerendszerekkel, vallásokkal és katonákkal szembeni/melletti állásfoglalás, sem pro, sem kontra. Mindösszesen az a cél vezet, hogy egyrészről méltó emléket állítsak az e háborúban (és bármely más háborúban) elesett egyszerű KATONÁK (igen, így, nagybetűvel) emlékének, bármely oldalon is szolgáltak, valamint az is, hogy ezek a megtörtént események emlékeztessenek/figyelmeztessenek arra, hogyan NE viselkedjen az emberiség, ha szeretné elkerülni, hogy saját feneke alól néhány atombombával (vagy más egyéb, ehhez hasonlatos huncutsággal) kirobbantsa a Földnek nevezett sárgolyót.

(Huh, ez aztán szép hosszú körmondat mondat volt… :) )

 E bogbejegyzésekben használt önkényuralmi jelképek nevén nevezése, leírása valamint képi megjelenítése a történelmi hűséget szolgálja, ezért elkerülhetetlen. Előre kérek minden névtelen feljelentőt, hogy ne tegye, mert teljesen felesleges… Ahogy Hofi Géza mondotta volt Kádár János hangján: „…A kromplileves az legyen kromplileves…”

No de csapjunk a lecsóba (avagy éljen sokáig a kulináris élvezet)!

A kezdetek

A tengeralattjáró, mint fegyver ötlete nem új keletű. A legendák arról szólnak, hogy már Nagy Sándor idejében (i.e 332) kísérleteztek egy, fából és állatbőrökből készült szerkezettel, amelyet vaskerekek hajtottak előre a víz alatt. Magáról a szerkezetről sok leírás nem maradt fent, mint ahogyan annak hatékonyságát sem énekelték meg a rezgő gégéjű trubadúrok az utókor számára. (A valószínűsíthető eredmény: néhány, pár méter után bekövetkező fulladásos haláleset, némi bluggy-bluggy kíséretében…)

Alig egy ezer évet ugorva a történelemben, a következő említése e pusztításra kiagyalt szerkezetnek (hogy milyen találékony is tud lenni az ember, ha a saját fajtájának irtogatásáról van szó…) Leonardo De Fincsi Da Vinci tervei között történik. Leonardo a maga géniuszával nem elégedett meg pusztán az ábrándozással: konkrét terveit is papírra vetette. (Hogy milyen sikerrel, azt nem tudom, majd a kommentelők biztosan jól felvillanyosítanak felvilágosítanak - vagy legalábbis remélem…)

Az újabb kisérletező elme a sorban HMC (Her Mayestic Carpenter – Őfelsége ácsmestere :) )William Bourne, volt, még 1578-ban. A pályamű már hasonlatos volt a mai tengeralattjárókhoz: duplafalú, ballaszttartályos szerkezettel rendelkezett (az eredményességről itt sem szólnak a krónikák, valószínűleg ismét némi vízbelégzés általi elhalálozás, - vagy, hogy stílszerű legyek: underwater bluggy-bluggy, again! - lett a dolog vége). Tehát az angol ácsember által készített búvárhajó sorsa lehetett az első (és igazi!) Bourne rejtély…

Az újabb versenyző 1620-ban lépett a történelem színpadára (és a Temze akkortájt igen csak khm… szaros zavaros vizébe). Cornelius van Drebble, a holland orvos-matematikus (az ő nevéhez fűződik többek között a mikroszkóp, és a hőmérő megalkotása is – nem, vazelint nem mellékelt hozzá… Eh, rossz vagy! :D ). Ez volt az első olyan búvárhajó (I. Jakab „cool”, avagy kirrrály támogatásával készült – hja, kérem, már akkor sem volt épp ánuszig tejfel a gazdasági helyzet), amely dokumentáltan tett meg bizonyos  - nem túl hosszú - távolságot négy méter mélyen a Temze felszíne alatt.

A következő érdemleges kísérlet egy bizonyos HMS Symons nevű angol matróz (Her Mayestic Sailor – Őfelsége matróza) nevéhez fűződik. (Az angol leleményességet dicséri továbbá a HMT– Her Mayestic Toalet, avagy az angol wc kifejlesztése is…) A Symons által készített merülő alkalmatosság azonban nem hagyott mély nyomot a történelemben (bluggy-bluggy?).

Az ezt követő próbálkozó már annál inkább. Az első, aki először megmutatta, hogy egy ilyen szerkezet képes mélyebbre merülni egy-két méternél, egy Day nevű, szintén (nem zenész, hanem) angol hajóács volt. Neki sikerült először a szédítő 9 méteres mélységet elérnie, még 1773-ban. A rákövetkező évben azonban, amikor a 270 méteres(!) mélységgel próbálkozott, elnyelte a tenger… (Mélységi bluggy-bluggy.)

A búvárnaszádok fejlesztése rohamléptekben haladt, így hamarosan sor került az eszköz első hadi alkalmazására is. (Ha nem számítjuk ide Nagy Sándor búvárhajóját, amelyet kötve hiszem, hogy a víz alatti hínár betakarítása érdekében akartak volt bevetni, Anno Domini 332. - már, ha volt a legendának tényleges alapja.) A lelkes kísérletező egy bizonyos D. Bushnell nevezetű amerikai úriember volt, még az amerikai függetlenségi háború alatt. A Teknősbéka (Turtle) névre keresztelt egyszemélyes „tengeralattjárójával” észrevétlen sikerült beúsznia az angol vitorlások alá, ahol megkísérelte elsüllyeszteni az egyik csatahajót egy, a vízvonal alatt elhelyezett késleltetett aknával. Az eredmény – köszönhetően az angol hajó páncélozott aljának – mindössze egy jelentéktelen durranás volt, amely nem zavart nagyobb buborékot, mint az egyszeri gyerek pukija a nagyi babfőzeléke után, egy fullra állított jakuzziban. Viszont mindenképpen érdemes megemlíteni e „haditettet”, hiszen ez volt az első haditechnikai alkalmazása ennek a még igencsak kiforratlan ötletnek.

 Az 1800-as évek elején Fulton volt az, aki tovább álmodta a tengeralattjárók koncepcióját: a Nautilus nevű búvárhajója (Jules Verne rulez!) egy favázas, fémlemezekkel borított, 9 tonnás, ballaszttartályos jármű volt.

 1851-ben aztán csatlakozott a versenyhez a mindig új utakat kereső német hadiipar is. W. Bauer mérnök kísérleteit azonban nem kísérte siker: az első merülés során sikerült mintegy 16 méternyi mélységbe alászállni a 3 fős legénységgel merülő hajónak, viszont felemelkedni már nem tudtak (Achtung! Bluggy-bluggy!)

 Az első, igazán komoly, haditechnikai eszköz(ök) elpusztításával járó cselekmény sem váratott már sokáig magára. Az amerikai polgárháborúban vetették be az első olyan járművet a déli államok hadseregének részéről, amely a víz alól sikeresen léket fúrt a Housatonic nevű északi korvetten, és robbanótöltetet juttatott annak lőszerkamrájába. Az eredmény kirobbanó fél siker volt: a vitorlás ugyan elpusztult, de, mivel a támadók kissé elszámították magukat és a robbanás olyan nagyot szólt, mint az első Omega koncert a Népstadionban (igenis, a koncert idején még annak hívták), az eliszkolni képtelen búvárhajót is a tenger fenekére ragadta a detonáció (no bluggy-bluggy: fuck, fuck…)

Az első modern, korszerűnek tekinthető búvárhajó francia gyártmány volt, melyet Gymnote névre kereszteltek, és G. Zede mérnök tervei alapján készült. Ez már teljes egészében fémből épült jármű volt. A 18 méter hosszú búvárnaszádot villanymotor hajtotta, és ez volt az első olyan hajó, amely „láthatósági csomagot” is kapott extraként: itt alkalmaztak először periszkópot a mérnökök (oh, lá lá!). E hajó már hordozott torpedókat is, bár a korabeli „acél halacskák” meglehetősen rövid hatótávolságú, és felettébb megbízhatatlan szerkezetek voltak.

Elmondható tehát, hogy a különböző nemzetek anyagi és emberáldozatokat nem kímélve, egymással versengve próbálták meg kifejleszteni az 1900-as évek elejére a maguk tengeralattjáróit. A fejlesztések két irányban zajlottak. Volt, aki a kis hatótávolságú, sekély merülési mélységű, de mozgékony búvárnaszádokra esküdött, míg mások a mély(ebb) vizekbe lemerülni képes, hosszújáratú búvárhajók fejlesztése mellett tették le a voksukat.

Kivételt képeztek ez alól az angolok, akik valamilyen lovagias eszménytől hajtva, hivatkozva annak alantas mivoltára (talán nem is ok nélkül…) kiszálltak az új hadieszköz minél előbbi kifejlesztéséért folytatott harcból, és inkább a „nemesebb” felszíni flotta fejlesztését helyezték előtérbe. (Jött is később a fekete leves, akarom mondani a black tea, elég alaposan.)

Nem úgy a német hadvezetés, akiket nem feszélyezett ilyesféle morális aggály. Ennek eredményeként 1906 decemberében vízre bocsátották az első, U-1 jelzésű, kifejezetten hadi célokra épített búvárnaszádjukat, melyben már modern (tehát jobbfajta, kopogós hangú), Diesel motor adta a fő hajtást. Ezt még további 27 búvárnaszád követte az első világháború 1914-es kitöréséig.

Az új fegyver bevetése nem is váratott sokáig magára. 1914. szeptember 5-én a skóciai Firth of Forth előtt az U-21-es (bal képen) császári tengeralattjáró szomorú történelmet írt, amikor a torpedókivető gombján viszkető ujjú Otto Hersing sörhajóhadnagy sorhajóhadnagy egyetlen torpedóval bekopogtatott a HMS (Her Mayestic Ship – Őfelsége hadihajója) Pathfinder (jobbra lent) könnyűcirkáló páncélzatán, s ezzel mintegy négy perc alatt hullámsírba küldte a brit hadihajó 360 fős személyzetét.