WW2

A HMS Couragous elsüllyesztése

Az előző részben áttekintettük azt a folyamatot, ahogyan a tengeralattjáró, mint ötlet, egy tényleges, csapásmérő képességgel rendelkező fegyverré vált. Lássuk, hogy hogyan „muzsikált” ez a fegyvernem a második világháború alatt, - már, ha a csontzenét muzsikának lehet tekinteni.

(Az első világháború történéseit most szándékosan kihagyom, hiszen e blog az ezt követő világégést (e kifejezés mind szó szerint, mind átvitt értelemben értendő) tárgyalja. (Persze, ha van igény az első világháború eseményeinek feldolgozására is, azt jelezzétek a hozzászólásokban… :) ) Egyszerű Pista bácsi szavaival élve tehát: „Ugorgyunk, fijjam, ugorgyunk!”)

Az előzmények

A német hadvezetés már a második világháború előtti időkben is tudatosan készült a nagy harcra (már amennyiben egy harc lehet bármitől is nagy). E tudatos felkészülést 1928 -tól kezdődően Eric Raeder (bal képen) német vezértengernagy (generaladmiral) irányította.

Emberünk nem volt szívbajos. Hogy mai terminussal fogalmazzak, „mert igazán nagyot álmodni”. Azért, hogy Németország tengeri hatalmát visszaállíthassa, megálmodta az úgynevezett „Z” tervet, amely egy hatalmas (13 csatahajó, 4 repülőgép hordozó, 33 cirkáló, 250 tengeralattjáró) tengeri flottát vizionált. Igyekezetében azonban kissé túllőtt a célon…

(Csak gondolj bele: 250 darab még gombócból is tetemes mennyiség, nem hogy tengeralattjáróból – és akkor hol van még a többi, méregdrága tengeri herkentyű?)

Sem a rendelkezésre álló birodalmi bankjegyek száma, sem a német hadiipar gyártókapacitása nem tette lehetővé, hogy ez a kétséget kizáróan ambiciózus terv megvalósulhasson (a későbbi szövetséges hatalmak legnagyobb örömére). Ráadásul az első világháború befejeztével az akkor még Császári Németország kénytelen volt könnyes búcsút venni szinte minden hadieszközétől (talán még a vízipisztolyoktól is), így ezekre a fegyverekre a náci szakvezetés nem igazán számíthatott.

A háború kitörésekor hamar kiderült, hogy a generaladmiral által vizionált hatalmas tengeri flotta soha nem fog rendelkezésre állni. A Herr Hitler ambíciói gerjesztette egyéb hadi igények oly mértékben lefoglalták a korabeli náci Németország ipari és humán erőforrásait, mint fénykorában Maya Gold pornósztár a stáblista férfi tagjait. A csalódott Raedernek a fegyveres konfrontáció kitörése kezdetén azzal kellett helyt állnia, amije éppen akkorra elkészült, ez pedig – főként a tengeralattjárók tekintetében – nem volt valami sok: a háború kitörésekor mindösszesen 22 darab, kis teljesítményű búvárhajó állt a német hadigépezet rendelkezésére.

Ráadásul a náci Németország szembesült azzal a problémával is, amit földrajzi elhelyezkedése miatt volt kénytelen elszenvedni. Nevezetesen, hogy csak az északi-tengeren rendelkezett hadviselésre alkalmas kikötőkkel (több tengerpartja nem is volt  :) ), szám szerint két darabbal, és pechjére, ez a két kijárat is pont a britek orra előtt helyezkedett el.… Nem volt túl bíztató a kezdet, azt meg kell hagyni.

Meg kell említsek még egy embert, aki fontos a német tengeralattjárós hadviselés története szempontjából. Ez a férfiú pedig nem más, mint Karl Dönitz (itt balra), aki a háború kitörésekor mindössze 48 éves, és ellentengernagyi rendfokozatú katonatisztként (konteradmiral) a német tengeralattjáró fegyvernem parancsnoka. Dönitz kinevezése után hatékonyan szervezte újjá a keze alá tartozó haderőt, miközben kitartóan lobbizott a Führernél további anyagi és ipari erőforrásokért, eleinte hasztalan. Mindenesetre a harcok kezdetén az összhaderőt tekintve még igen jelentéktelen kapacitással rendelkező fegyvernem felett parancsnokolt. Mindezen tények azonban semennyire sem gátolták sem Dönitz-t, sem az embereit abban, hogy a háború elején meglepetésszerűen kiugró hadi sikereket érjenek el (már amennyiben a szövetséges civil hajózó személyzet hullámsírba küldése annak számít – lásd későbbi blogjaimat). Az első, tengeralattjáróval végrehajtott, hadihajó elsüllyesztésével járó katonai cselekményre egészen 1939. szeptember közepéig kellett várni.

Az első elsüllyesztett áldozat: a HMS Courageous

Ez az összecsapás cseppet sem volt epikus, vagy heroikus küzdelem (mint ahogyan azt az ember fia, avagy leánya elvárná az első alkalomtól, lásd: szüzesség elvesztése :) ), bár kétség kívül a német oldal számára bizonyára izgalmasnak ígérkezett. A résztvevő felek – egy harcra éhes tengeralattjáró parancsnok, nevezetesen Otto Schuhart hadnagy (kapitänleutnant) és legénysége, valamint az ellenkező oldalon a HMS Courageous mamahajó anyahajó, valamit kísérő rombolói – az Atlanti-óceán keleti vizein találkoztak egymással. Az U-29 Skócia északnyugati partjai mentén haladva portyázott, elsüllyeszthető ellenséges hadi bruttóregiszter tonnákra (tengeri hajók befogadó képességének mértékegysége, a továbbiakban BRT) vadászva. A HMS Courageous ez idő tájt az Ír partok közelében hajózott, német búvárnaszádokat (és szigorúan a bevetési szünetekben jobbfajta ír barna sört) hajkurászva. A bekövetkező eseményeket tekintve elmondható, hogy vajmi kevés sikerrel… (Legalábbis, ami az ellenséges tengeralattjárókat illeti. A sörfogyasztásról nincs részletes információ…) Az összecsapásra az ír partok közelében került sor.

 A Courageous nem egyedül őrjáratozott. Két kísérő rombolóval alkotott köteléket, melyek azonban tevőlegesen nem tudták megakadályozni a közelgő támadást, lévén mással voltak elfoglalva: pár tengeri mérfölddel odébb (1 tengeri mérföld=1840 m) egy éppen támadás alatt álló kereskedelmi gőzösnek igyekeztek segítséget nyújtani (ahogy a mai szleng mondaná: "a két vas veri bizi vót…").

Az U-29 (a bal oldali képen látható, éppen "muka" után), élén Otto Schuharttal nem sokat teketóriázott. Miután két órán keresztül lopakodva követte a HMS Caurageous-t, felkészült, hogy kieressze halálos acélhalait.

Az anyahajó épp szélbe állt, hogy segítse a felszállásban a fedélzetén hordozott, nem túl modern Swordfish kétfedelű repülőgépeket, melyek előzőleg épp újratöltésre, és soraik rendezésére érkeztek vissza egy korábbi őrjáratból.

Ezen manőver során a HMS Courageous pont keresztezte az U-29 lővonalát, Schuhart kapitänleutnant pedig látva az alkalmas pillanatot, nem tétovázott: három torpedót eresztett a repülőgép-hordozó után, amelyekből kettővel találatot ért el. (Búcsús-céllövöldés szaknyelven ezt hívják 2 pálcás találatnak.)

A becsapódó torpedók a hajó bal oldalát (tengerész nyelven: port side [ejtsd: port szájd]) érték, és egy lendülettel bontották fel a hatalmas acéltest oldallemezeit, valamit ütötték ki az összes elektromos rendszert. Ezt követően a HMS Courageous az oldalára fordult (a jobb oldali képen a hadihajó haláltusája látható), és mintegy 20 perc alatt a hullámsírba merült, magával ragadva 518 tengerészt. (A túlélőket a Veendam személyszállító gőzös, és a Collingworth teherhajó bátor legénysége mentette ki, dacolva a nyilvánvalóan fennálló, tengeralattjárók jelentette veszéllyel.)

 Az eseményt követően az U-29 mintegy négy órát fogócskázott az immáron elsüllyedt anyahajó időközben visszatérő kísérő rombolóival, amely szabadidős tevékenység végén tartott jutalomsorsoláson egérutat nyert, melynek felhasználásával elmenekült a helyszínről.

A HMS Courageous pusztulása, valamint a két nappal korábban az U-39 által sikertelenül megtámadott Ark Royal anyahajó elleni akció hatására a Brit Admiralitás (meglehetősen bölcsen) úgy döntött, hogy bizonytalan ideig felfüggeszti az anyahajók német tengeralattjárók ellen szervezett őrjáratait. Ezzel a náci tengeralattjáró haderő jelentős sikert könyvelhetett el, mindjárt a háború első két-három hetében.