Az előző posztban ismertettem a finn-orosz háború előzményeit: azt, hogy milyen események vezettek ahhoz, hogy a Szovjetunió megtámadja a semleges Finnországot. Most lássuk, hogyan zajlott le maga a háború.
Kirobbannak a harcok
Josip Sztálin joggal gondolhatta azt, hogy egy – a fasiszta Németországéhoz hasonló – 
villámháborúval érvényesítheti a finnekkel szemben támasztott területi követeléseit. A kommunista vezérnek ugyanis megvolt minden eszköze a gyors sikerhez: a már bekebelezett Észtországi repülőterekről a Vörös Hadsereg légiereje könnyedén elérhette Finnország városait, és mindezek mellé Sztálinnak még hat hadsereg állt a rendelkezésére a finnek térdre kényszerítésére.
Érdemes összehasonlítani néhány számadatot a szembenálló felekről.
Finnország mintegy 250000 fővel vett részt az incidensben. Emellé 30 harckocsit, és 130, javarészt elavult konstrukciójú repülőgépet tudtak felvonultatni az oroszok ellen, Carl Gustaf Emil von Mannerheim (balra a képen)főparancsnoksága alatt.
A szovjet oldal lényegesen imponálóbb erőforrásokat vetett be: a Vörös Hadsereg egymillió főnyi élőerővel, 3000 harckocsival, és 3800 darab repülőgéppel vett részt a hadműveletekben. Főparancsnokok Kliment Vorosilov, és Szemjon Tyimosenkó (jobbra lent) voltak.
A számadatokat látva joggal gondolhatnád, kedves olvasó, hogy a szovjet csapatok oly könnyedén darálták be a finn haderőt, mint az egyszeri anyós a tökfőzeléket a vadi új műfogsorral – de tévedsz. Ugyanis a kommunista katonai szakvezetés nagyon komoly
hátránnyal indult a csatában. A Vörös Hadseregben a háború előtt végrehajtott tisztogatások során Sztálin nemes egyszerűséggel lefejezte a népi hadsereg vezérkarát, egészen az ezredesi (egyes források szerint századosi) tisztekig bezárólag. Ennek következtében a szovjet haderő elvesztette szinte az összes, valamire való, a hadművészetekben gyakorlati szinten is jártas parancsnokát és elöljáróját. E harcedzett veteránok helyére olyan, hadászatilag meglehetősen inkompetens, de mindenképpen Sztálinhoz hűséges vezérkari és törzstisztek kerültek, akik többet szagolták a Krasznája Moszkva kölni illatát a laktanyák körüli – khm… – „mulatókban”, mint a hadszíntéren szálló lőpor füstjét. Ezt tetézendő minden harcoló alakulathoz vezényeltek egy-egy politikai tisztet is, akik – bár a harcászathoz vajmi keveset értettek – rendkívül hatékonyan tudták "motiválni" a Vörös Hadsereg katonáit. Ennek volt köszönhető többek között az is, hogy az egyszerű szovjet talpas katona (értsd gyalogos lövész) egyfajta fatalista nemtörődömséggel indult gyalogsági rohamra a finn géppuskaállások ellen, és halt „hősi halált”, vagy lett öngyilkos olyan esetekben, amikor a finn alakulatok körbezárták a szovjet állásokat: inkább halt meg így, sem mint, hogy a megadásért cserébe a szovjet államhatalom az otthonmaradt családtagjain álljon bosszút…
De ne rohanjunk annyira előre. Maga a támadás 1939. november 30-án indult, Helsinki bombázásával. A meglepetés oly nagy volt a finnek részéről, hogy a veszélyt jelző légoltalmi szirénák csak jóval a támadás megkezdése után harsantak fel.
A szovjetek önbizalmára jellemző, hogy Finnország lerohanására mindössze egy hetet szántak. Az északi térségekben támadó alakulatoknak kifejezett utasításba adták: ügyeljenek majd arra, hogy az előrenyomulás során még véletlenül se sértsék meg a Svéd határt…
Ehhez képest a finn haderő (a bal oldali képen egy finn géppuskaállás látható) már a legelső napokon átnyújtotta a maga kis „meglepetéscsomagját” az agresszornak: heves ellenállást tanúsított a szovjetekkel szemben. A skandináv félsziget katonái a terepviszonyokat kihasználva rácsapás jellegű gerilla harcmodorral örvendeztették meg a Vörös Hadsereg előrenyomuló alakulatait. A sítalpakon közlekedő, fehér színű álcaruhába bújt finn katonák villámgyorsan bukkantak fel az erők mélyéről. Lecsaptak a szovjet katonákra, alaposan megtizedelve azok sorait, majd ugyanolyan gyorsan tovább is álltak. (A szovjetek találóan csak „fehér halálnak” hívták ezeket a támadásokat.) Ezzel a harcmodorral sikerült alaposan meglepniük a kommunista haderőt, olyannyira, hogy minden frontszakaszon sikerült megállítani a szovjet előrenyomulást, még azokon a pontokon is, ahol a vörösök páncélosokat is bevetettek. Ez a tény különösen akkor válik érdekessé, ha hozzátesszük azt is, hogy a finn katonák jelentős hányada még életében nem látott harckocsit…
A finnek a levegőben is komoly leckét adtak a vörös haderőnek. Előfordult olyan, hogy a politikailag korrekt, de meglehetősen alulképzett szovjet bombázópilóták által repült köteléket megtizedelték a finn vadászpilóták. Volt olyan finn pilóta, amely egy csatában egymaga hat bombázógépet volt képes lelőni…
Természetesen a szovjeteknek már pár nap után leesett a tantusz: itt nem hogy Russian Blitzkrieg (csak, hogy ezt a képzavart is elsüthessem…) nem lesz, hanem még egy alapos verés is kinéz a rettenthetetlen Krasznája Ármija-nak. Sztálin az események láttán őrjöngött, a szovjetek pedig szinte mindent bevetettek, hogy ne égjenek le a Téli Háborúban, és legalább egy részét meg tudják őrizni a maradék önbizalmuknak.
Ennek megfelelően december 1.-én bejelentették, hogy egy, a Finn határ mentén található kisvárosban a kommunista finn kormány megalakítását, hogy legalább egy bábkormányt fel tudjanak mutatni.
Eközben tovább zajlottak a hadi események. A finnek nemhogy megállították a szovjet előrenyomulást, hanem vérszemet kapva az eddigi sikerektől, több helyen ellentámadásba lendültek. Szép számban zárták körül a szovjet csapatokat, hogy aztán lassan felmorzsolják a bekerített alakulatokat, miközben tátott szájjal bámulták azt a hozzá nem értést és rendkívül alacsony hatékonyságot, amely a hatalmas vörös hadigépezet produkált a harcok során.
A vörösök viszont azon csodálkoztak: vajon hogyan képesek arra a finnek, hogy mindig a megfelelő helyen és létszámban bukkannak fel ahhoz, hogy visszaverjék, és esetenként meg is fordítsák az orosz előrenyomulásokat. Volt is min csodálkozniuk, ugyanis nem tudták, hogy egy svéd hírszerző iroda már a támadások első napjaiban feltörte a szovjetek rejtjeles üzeneteit, és az így szerzett információkat titokban szépen átadták a finn hadvezetésnek. Így nem csoda tehát, hogy a kicsi, százhetvenötezres finn haderő megálljt parancsolt az egymillió szovjet katonának: 1940 első heteiben súlyos veszteségeket okozva tizedelték a Vörös Hadsereg alakulatait szerte az egész frontvonalon.
A fordulat
A szovjetek vért izzadtak, hogy meg tudják fordítani a hadiszerencsét. 1940 februárjára a távol-keleti csapatok kivételével aktivizáltak csaknem minden katonai alakulatot. A Vorosilov főparancsnok mozgósította 27 hadosztálynak Február 17 –re sikerült áttörnie a frontvonalat.
De a háború menetét nem a szárazföldön, hanem a tenger felől sikerült megfordítania a Vörös Hadseregnek. Február végére végre leesett a szovjet hadvezetésnek, hogy a siker érdekében a speciális körülményekhez speciális alakulatok felállításával kell alkalmazkodni. Ezért felállítottak 6 különleges, motoros hó szánokkal, sítalpakkal, egyéb speciális téli felszereléssel ellátott alakulatot, hogy a befagyott Finn-öböl vizén Viipuri városát megostromolva bevegyék azt, és a rendkívül erős, s így a finnek által jól védhető Mannerheim-vonal mögé kerülve egy átkaroló hadművelettel hátba támadják a védőket. Ekkorra már Tyimosenkó (itt a bal oldali képen) volt a támadások parancsnoka (Vorosilovot érdemei elismeréseként Sztálin egy kellemes last minute („öt perced van, hogy odaérj!”) szibériai küldetéssel jutalmazhattata). Február utolsó napjaiban a szovjeteknek sikerült hídfőállást létesíteniük a Mannerheim-vonal mögött, és ezzel végérvényesen eldőlt a finnek sorsa: a védelem összeomlott, és a hatalmas szovjet hadigépezet végül bedarálta a finneket.
A béke
A finn hadvezetés belátta, hogy 1940 tavaszától már nem lesz képes ellenállni a hatalmas
szovjet hadiipari gépezetnek. Így a törvényes finn kormány (és nem a Sztálin által kinevezett bábkormány) végül kénytelen 1940. március 12-én volt Moszkvában tárgyalóasztalhoz ülni. A szovjetek, hogy mentsék megtépázott presztízsüket, igyekeztek minél inkább kizsigerelni a finneket. Így a skandináv félszigeten fekvő ország kénytelen volt lemondani területének 10%-ról a Szovjetunió részére (a jobb oldali képen a Szovjetúnióhoz csatolt területek pirossal jelölve).
A következmények
Volt egy nagyon komoly hozadéka a Téli Háborúnak, mégpedig az, hogy megmutatta a világnak: a Vörös Hadsereg bár számbeli és hadiipari háttér tekintetében óriási méretű, technikai és harcászati értelemben véve nagyon gyenge lábakon áll. A vörösök e háborúban nyújtott teljesítményét látva sem a szövetséges haderők sem pedig a hitleri Németország nem vette komolyan a nagy szovjet medvét. Hitler például a finn-orosz háború tanúságait levonva jutott arra a következtetésre, hogy a Szovjetunió nem lenne képes ellenállni egy alaposan megszervezett, jól előkészített náci katonai offenzívának. Hogy mennyire igaza volt, azt az 1942. június 22-én indított német támadás, illetve az azt követő náci előrenyomulás igazolta, hiszen 1942. október 2-én már a német harckocsik ágyúinak lövedékei kopogtattak a szovjet főváros külvárosi házainak ajtaján...
A német hadvezetés már a második világháború előtti időkben is tudatosan készült a nagy harcra (már amennyiben egy harc lehet bármitől is nagy). E tudatos felkészülést 1928 -tól kezdődően Eric Raeder (bal képen) német vezértengernagy (generaladmiral) irányította.
(Csak gondolj bele: 250 darab még gombócból is tetemes mennyiség, nem hogy tengeralattjáróból – és akkor hol van még a többi, méregdrága tengeri herkentyű?)
Meg kell említsek még egy embert, aki fontos a német tengeralattjárós hadviselés története szempontjából. Ez a férfiú pedig nem más, mint Karl Dönitz (itt balra), aki a háború kitörésekor mindössze 48 éves, és ellentengernagyi rendfokozatú katonatisztként (konteradmiral) a német tengeralattjáró fegyvernem parancsnoka. Dönitz kinevezése után hatékonyan szervezte újjá a keze alá tartozó haderőt, miközben kitartóan lobbizott a Führernél további anyagi és ipari erőforrásokért, eleinte hasztalan. Mindenesetre a harcok kezdetén az összhaderőt tekintve még igen jelentéktelen kapacitással rendelkező fegyvernem felett parancsnokolt. Mindezen tények azonban semennyire sem gátolták sem Dönitz-t, sem az embereit abban, hogy a háború elején meglepetésszerűen kiugró hadi sikereket érjenek el (már amennyiben a szövetséges civil hajózó személyzet hullámsírba küldése annak számít – lásd későbbi blogjaimat). Az első, tengeralattjáróval végrehajtott, hadihajó elsüllyesztésével járó katonai cselekményre egészen 1939. szeptember közepéig kellett várni.
Az U-29 (a bal oldali képen látható, éppen "muka" után), élén Otto Schuharttal nem sokat teketóriázott. Miután két órán keresztül lopakodva követte a HMS Caurageous-t, felkészült, hogy kieressze halálos acélhalait.
A becsapódó torpedók a hajó bal oldalát (tengerész nyelven: port side [ejtsd: port szájd]) érték, és egy lendülettel bontották fel a hatalmas acéltest oldallemezeit, valamit ütötték ki az összes elektromos rendszert. Ezt követően a HMS Courageous az oldalára fordult (a jobb oldali képen a hadihajó haláltusája látható), és mintegy 20 perc alatt a hullámsírba merült, magával ragadva 518 tengerészt. (A túlélőket a Veendam személyszállító gőzös, és a Collingworth teherhajó bátor legénysége mentette ki, dacolva a nyilvánvalóan fennálló, tengeralattjárók jelentette veszéllyel.)
Utolsó kommentek