WW2

Az előző posztban ismertettem a finn-orosz háború előzményeit: azt, hogy milyen események vezettek ahhoz, hogy a Szovjetunió megtámadja a semleges Finnországot. Most lássuk, hogyan zajlott le maga a háború.

Kirobbannak a harcok

Josip Sztálin joggal gondolhatta azt, hogy egy – a fasiszta Németországéhoz hasonló – villámháborúval érvényesítheti a finnekkel szemben támasztott területi követeléseit. A kommunista vezérnek ugyanis megvolt minden eszköze a gyors sikerhez: a már bekebelezett Észtországi repülőterekről a Vörös Hadsereg légiereje könnyedén elérhette Finnország városait, és mindezek mellé Sztálinnak még hat hadsereg állt a rendelkezésére a finnek térdre kényszerítésére.

Érdemes összehasonlítani néhány számadatot a szembenálló felekről.

Finnország mintegy 250000 fővel vett részt az incidensben. Emellé 30 harckocsit, és 130, javarészt elavult konstrukciójú repülőgépet tudtak felvonultatni az oroszok ellen, Carl Gustaf Emil von Mannerheim (balra a képen)főparancsnoksága alatt.

A szovjet oldal lényegesen imponálóbb erőforrásokat vetett be: a Vörös Hadsereg egymillió főnyi élőerővel, 3000 harckocsival, és 3800 darab repülőgéppel vett részt a hadműveletekben. Főparancsnokok Kliment Vorosilov, és Szemjon Tyimosenkó (jobbra lent) voltak.

A számadatokat látva joggal gondolhatnád, kedves olvasó, hogy a szovjet csapatok oly könnyedén darálták be a finn haderőt, mint az egyszeri anyós a tökfőzeléket a vadi új műfogsorral – de tévedsz. Ugyanis a kommunista katonai szakvezetés nagyon komoly hátránnyal indult a csatában. A Vörös Hadseregben a háború előtt végrehajtott tisztogatások során Sztálin nemes egyszerűséggel lefejezte a népi hadsereg vezérkarát, egészen az ezredesi (egyes források szerint századosi) tisztekig bezárólag. Ennek következtében a szovjet haderő elvesztette szinte az összes, valamire való, a hadművészetekben gyakorlati szinten is jártas parancsnokát és elöljáróját. E harcedzett veteránok helyére olyan, hadászatilag meglehetősen inkompetens, de mindenképpen Sztálinhoz hűséges vezérkari és törzstisztek kerültek, akik többet szagolták a Krasznája Moszkva kölni illatát a laktanyák körüli – khm… – „mulatókban”, mint a hadszíntéren szálló lőpor füstjét. Ezt tetézendő minden harcoló alakulathoz vezényeltek egy-egy politikai tisztet is, akik – bár a harcászathoz vajmi keveset értettek – rendkívül hatékonyan tudták "motiválni" a Vörös Hadsereg katonáit. Ennek volt köszönhető többek között az is, hogy az egyszerű szovjet talpas katona (értsd gyalogos lövész) egyfajta fatalista nemtörődömséggel indult gyalogsági rohamra a finn géppuskaállások ellen, és halt „hősi halált”, vagy lett öngyilkos olyan esetekben, amikor a finn alakulatok körbezárták a szovjet állásokat: inkább halt meg így, sem mint, hogy a megadásért cserébe a szovjet államhatalom az otthonmaradt családtagjain álljon bosszút…

De ne rohanjunk annyira előre. Maga a támadás 1939. november 30-án indult, Helsinki bombázásával. A meglepetés oly nagy volt a finnek részéről, hogy a veszélyt jelző légoltalmi szirénák csak jóval a támadás megkezdése után harsantak fel.

A szovjetek önbizalmára jellemző, hogy Finnország lerohanására mindössze egy hetet szántak. Az északi térségekben támadó alakulatoknak kifejezett utasításba adták: ügyeljenek majd arra, hogy az előrenyomulás során még véletlenül se sértsék meg a Svéd határt…

Ehhez képest a finn haderő (a bal oldali képen egy finn géppuskaállás látható) már a legelső napokon átnyújtotta a maga kis „meglepetéscsomagját” az agresszornak: heves ellenállást tanúsított a szovjetekkel szemben. A skandináv félsziget katonái a terepviszonyokat kihasználva rácsapás jellegű gerilla harcmodorral örvendeztették meg a Vörös Hadsereg előrenyomuló alakulatait. A sítalpakon közlekedő, fehér színű álcaruhába bújt finn katonák villámgyorsan bukkantak fel az erők mélyéről. Lecsaptak a szovjet katonákra, alaposan megtizedelve azok sorait, majd ugyanolyan gyorsan tovább is álltak. (A szovjetek találóan csak „fehér halálnak” hívták ezeket a támadásokat.) Ezzel a harcmodorral sikerült alaposan meglepniük a kommunista haderőt, olyannyira, hogy minden frontszakaszon sikerült megállítani a szovjet előrenyomulást, még azokon a pontokon is, ahol a vörösök páncélosokat is bevetettek. Ez a tény különösen akkor válik érdekessé, ha hozzátesszük azt is, hogy a finn katonák jelentős hányada még életében nem látott harckocsit…

A finnek a levegőben is komoly leckét adtak a vörös haderőnek. Előfordult olyan, hogy a politikailag korrekt, de meglehetősen alulképzett szovjet bombázópilóták által repült köteléket megtizedelték a finn vadászpilóták. Volt olyan finn pilóta, amely egy csatában egymaga hat bombázógépet volt képes lelőni…

Természetesen a szovjeteknek már pár nap után leesett a tantusz: itt nem hogy Russian Blitzkrieg (csak, hogy ezt a képzavart is elsüthessem…) nem lesz, hanem még egy alapos verés is kinéz a rettenthetetlen Krasznája Ármija-nak. Sztálin az események láttán őrjöngött, a szovjetek pedig szinte mindent bevetettek, hogy ne égjenek le a Téli Háborúban, és legalább egy részét meg tudják őrizni a maradék önbizalmuknak.

Ennek megfelelően december 1.-én bejelentették, hogy egy, a Finn határ mentén található kisvárosban a kommunista finn kormány megalakítását, hogy legalább egy bábkormányt fel tudjanak mutatni.

Eközben tovább zajlottak a hadi események. A finnek nemhogy megállították a szovjet előrenyomulást, hanem vérszemet kapva az eddigi sikerektől, több helyen ellentámadásba lendültek. Szép számban zárták körül a szovjet csapatokat, hogy aztán lassan felmorzsolják a bekerített alakulatokat, miközben tátott szájjal bámulták azt a hozzá nem értést és rendkívül alacsony hatékonyságot, amely a hatalmas vörös hadigépezet produkált a harcok során.

A vörösök viszont azon csodálkoztak: vajon hogyan képesek arra a finnek, hogy mindig a megfelelő helyen és létszámban bukkannak fel ahhoz, hogy visszaverjék, és esetenként meg is fordítsák az orosz előrenyomulásokat. Volt is min csodálkozniuk, ugyanis nem tudták, hogy egy svéd hírszerző iroda már a támadások első napjaiban feltörte a szovjetek rejtjeles üzeneteit, és az így szerzett információkat titokban szépen átadták a finn hadvezetésnek. Így nem csoda tehát, hogy a kicsi, százhetvenötezres finn haderő megálljt parancsolt az egymillió szovjet katonának: 1940 első heteiben súlyos veszteségeket okozva tizedelték a Vörös Hadsereg alakulatait szerte az egész frontvonalon.

A fordulat

A szovjetek vért izzadtak, hogy meg tudják fordítani a hadiszerencsét. 1940 februárjára a távol-keleti csapatok kivételével aktivizáltak csaknem minden katonai alakulatot. A Vorosilov főparancsnok mozgósította 27 hadosztálynak Február 17 –re sikerült áttörnie a frontvonalat.

De a háború menetét nem a szárazföldön, hanem a tenger felől sikerült megfordítania a Vörös Hadseregnek. Február végére végre leesett a szovjet hadvezetésnek, hogy a siker érdekében a speciális körülményekhez speciális alakulatok felállításával kell alkalmazkodni. Ezért felállítottak 6 különleges, motoros hó szánokkal, sítalpakkal, egyéb speciális téli felszereléssel ellátott alakulatot, hogy a befagyott Finn-öböl vizén Viipuri városát megostromolva bevegyék azt, és a rendkívül erős, s így a finnek által jól védhető Mannerheim-vonal mögé kerülve egy átkaroló hadművelettel hátba támadják a védőket. Ekkorra már Tyimosenkó (itt a bal oldali képen) volt a támadások parancsnoka (Vorosilovot érdemei elismeréseként Sztálin egy kellemes last minute („öt perced van, hogy odaérj!”) szibériai küldetéssel jutalmazhattata). Február utolsó napjaiban a szovjeteknek sikerült hídfőállást létesíteniük a Mannerheim-vonal mögött, és ezzel végérvényesen eldőlt a finnek sorsa: a védelem összeomlott, és a hatalmas szovjet hadigépezet végül bedarálta a finneket.

A béke

A finn hadvezetés belátta, hogy 1940 tavaszától már nem lesz képes ellenállni a hatalmas szovjet hadiipari gépezetnek. Így a törvényes finn kormány (és nem a Sztálin által kinevezett bábkormány) végül kénytelen 1940. március 12-én volt Moszkvában tárgyalóasztalhoz ülni. A szovjetek, hogy mentsék megtépázott presztízsüket, igyekeztek minél inkább kizsigerelni a finneket. Így a skandináv félszigeten fekvő ország kénytelen volt lemondani területének 10%-ról a Szovjetunió részére (a jobb oldali képen a Szovjetúnióhoz csatolt területek pirossal jelölve).

A következmények 

Volt egy nagyon komoly hozadéka a Téli Háborúnak, mégpedig az, hogy megmutatta a világnak: a Vörös Hadsereg bár számbeli és hadiipari háttér tekintetében óriási méretű, technikai és harcászati értelemben véve nagyon gyenge lábakon áll. A vörösök e háborúban nyújtott teljesítményét látva sem a szövetséges haderők sem pedig a hitleri Németország nem vette komolyan a nagy szovjet medvét. Hitler például a finn-orosz háború tanúságait levonva jutott arra a következtetésre, hogy a Szovjetunió nem lenne képes ellenállni egy alaposan megszervezett, jól előkészített náci katonai offenzívának. Hogy mennyire igaza volt, azt az 1942. június 22-én indított német támadás, illetve az azt követő náci előrenyomulás igazolta, hiszen 1942. október 2-én már a német harckocsik ágyúinak lövedékei kopogtattak a szovjet főváros külvárosi házainak ajtaján...

Mai posztomban a II. Világháború egy kevéssé ismert, de rendkívül érdekfeszítő fejezetéről fogok írni. Egy olyan eseményről, amely intő példaként kellett volna, hogy szolgáljon a későbbiekre nézve minden résztvevő félnek, de leginkább a náci Németországnak Sztálin igazi arcáról. Ez az esemény pedig nem más, mint a finn-orosz (avagy „A Téli”) háború.

Az előzmények

Az előzmények még a háború előtti időszakra nyúlnak vissza. A szovjetek az 1917-es kommunista forradalom hatására, és az I. világháború veszteseként mind gazdaságilag, mint politikailag elszigetelődtek Európa többi országától. 1920-tól ugyanez a jelenség játszódott le Németországgal kapcsolatban is. Így állt elő az a faramuci helyzet, hogy a két állam hirtelen kívül találta magát az európai porta kapuján. Talán nem véletlen, hogy aztán a „zsák a foltját megleli” közmondásnak megfelelően a két ország végül egymásra talált, ugyanis nagyjából ugyanaz a cél vezértelte őket: az első világháborúban elvesztett területek visszaszerzése, és lehetőség szerint ezen felül még plusz „élettér” szerzése. (Ne feledjük, az első világégés veszteseként a Szovjetuniótól is jelentős, egykor a cári Oroszországhoz tartozó területeket csatoltak el.) Ennek megfelelően a két állam – mintegy dacolva az európai országok feléjük mutatott hátával – az 1922-es Rapallói egyezménnyel szövetségre lépett egymással. (A fenti képen a rapollói orosz küldöttség)

Hitler és Sztálin hatalomra kerülése után a két, immáron diktatórikus berendezkedésű állam egy szinttel feljebb lépett a közös csapatépítő játékban: titkos diplomáciai csatornákon sikerült elég szorossá fűzni a kapcsolataikat. A fasiszta Németország új fejlesztésű haditechnikai eszközökkel és tervező potenciállal (főleg repülőgépek és tankok terén) segítette a kommunista országot, a Szovjetunió pedig lehetőséget biztosított a nácik számára, hogy azok kiképezhessék az I. világháború után született békeszerződés miatt papíron nem is létező Luftwaffe pilótáit, valamint olyan újfajta hadviselési formába avatták be a németeket, mint az orosz találmányú légi szállítású deszant alakulatok kiképzése és alkalmazása.

Jellemző a két ország vezetőinek arroganciájára, hogy míg mindezen együttműködést igyekezve eltitkolni a világ szeme elől a propaganda minden eszközét felhasználva nyilvánosan acsarkodtak egymásra, ugyanakkor – hogy is fogalmazzak finoman – az 1936.-os spanyol polgárháborúban tartott „közös hadgyakorlat” folyamán azért sikeresen próbálgatták az együttesen fejlesztett haditechnikát (és német részről többek között a szovjet-oroszországban kiképzett repülős állományt).

Ne gondold, kedves olvasó, hogy nem ez volt a hangzatos „segítségnyújtás a fasiszta/kommunista elvtársaknak” propagandaszöveg mögé bújtatva: a két állam vezetősége pontosan tudta, miért is támogatja a másik fél a Hispánia földjén kirobbant vérengzésben harcoló alakulatokat. (Nyilván most a politikusokról beszélek, és nem a nép egyszerű gyermekeiről, akik meggyőződésből ontották egymás vérét mind a két oldalon.)

Ez az együttműködés az 1939. augusztus 23-i, Molotov-Ribbentrop paktumként elhíresült dokumentumban csúcsosodott ki, amelyben a náci Németország és a Sztálin fémjelezte Szovjetunió szimplán és egyszerűen felosztotta egymás között Európa területét. Ebből is látszik tehát, hogy Sztálin potenciális szövetségesként számolt a nácikkal a Szovjetunió agresszív területszerzési politikájában.

A két fél viszonyára legjobb példát talán a lengyelországi események szolgáltatják: amint megindult a német offenzíva, szeptember 17. –én Sztálin a „Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében” bevonult Lengyelországba és elfoglalta annak keleti területeit, mégpedig addig a vonalig, amelyről előzőleg a náci Németországgal megegyezett (lásd a bal oldali képen). A sikeres hadjárat végét aztán Breszt-Litovszkban a két győztes résztvevő egy közös katonai parádéval ünnepelte meg. (Nos, tipikusan erre szokták azt mondani, hogy no comment.)

Sztálin tehát a Molotov-Ribbentrop paktummal lőre biztosította magát arról, hogy a háta védve legyen a hitleri Németország felől. Most már hozzáláthatott a területszerzési célkitűzéseinek megvalósításához.

Első lépésként a Balti köztársaságokra vetette ki a hálóját.  A recept mindenütt ugyanaz volt: végy egy gyenge államot. Mutasd meg neki, mekkora katonai potenciállal rendelkezel. Ezt ízlés szerint fűszerezd fenyegetőzéssel, katonai erőfitogtatással. Tegyél hozzá egy csipetnyi speciális alkotórészt: köss velük egy úgynevezett „segítségnyújtási” egyezményt, s almával a szájában máris tálalva vagyon az adott állam, akár a zsenge újévi kismalac. Fald be jó étvággyal az egészet, majd pedig a „segítségnyújtási” egyezménynek megfelelően, desszertként csapj hozzá egy katonai megszállást. Utána büfi, puki, kávé, kellemes ellazulás, és esetleg egy cigaretta: tiéd az adott ország a következő negyven-negyvenöt évre.

E fenti receptet alkalmazva a Szovjetunió szeptember 27 és október 11 között minden különösebb erőlködés nélkül szép sorban bekebelezte Észtországot, Lettországot, és Litvániát.

Finnország látva, hogy mi zajlik nem messze a déli határaitól, 1939. október 2-án diplomáciai csatornákon keresztül finoman érdeklődni kezdett mind a náciktól, mind a szovjetektől, hogy kipuhatolja: a két agresszornak mi a szándéka az országgal. A fasiszta Németország  Ernst von Weizsäcker államtitkáron (itt a bal oldali képen) keresztül érdektelennek vallotta magát: jelezte, hogy nagyságrendileg bagózik az országra, és arra is, hogyan alakulnak a finn-szovjet kapcsolatok.

Sztálin viszont a „járt utat járatlanért el ne hagy” elv alapján október 5-én felajánlotta a finneknek a menetrend szerinti „segítségnyújtási” szerződést, melyekben jelentős területi követeléseket fogalmazott meg a Szovjetunió javára (az 1939-es állapot a legalsó képen látható).

A finnek éltek a gyanúperrel, hogy amennyiben elfogadják a szerződést, akkor a Balti államokhoz hasonlóan a teljes bekebelezés lesz a sorsuk. E felvetésük nem volt teljesen légből kapott, hiszen pontosan látták, hogy mi lett azon országok fátuma, akik botor módon a kisujjukat nyújtották a követelőző hitleri Németországnak, vagy épp Sztálin Szovjetuniójának.

(Lásd például Csehszlovákiát, akik első körben csupán határ menti területeket adtak át a náciknak 1938.-ban de a fasiszták végül oly gyorsan szállták meg őket, mint mosdatlan homeless-t a tetvek: a jámbor csehszlovák népnek még pislogni sem igen maradt ideje…)

Ugyanakkor a finn politikai vezetés vétett egy komoly hibát, amikor kialakította a szovjet-oroszország követelőzésére adandó álláspontját: mint mindenki más, úgy ők is félreismerték a kommunista vezért. Azt gondolták, hogy Sztálinnak kockáztatva a nyugati hatalmak rosszallását, nem lesz majd mersze bevetni a Vörös Hadsereget egy szuverén, független és semleges állammal szemben, ezért nemet mondtak a szovjetek követeléseire. (Bár az igazsághoz azért hozzá tartozik az is, hogy a Finnek biztos, ami tuti, még a szovjetekkel való tárgyalás legelején elrendelték az általános mozgósítást. Így elkerülték, hogy a Vörös Hadsereg meglepetésszerűen lerohanhassa az országot.)

Ezt látva Sztálin két fokozattal feljebb kapcsolt, és tövig nyomta a power gombot: a Herr Führertől ellesett ötlettel (lásd a gleiwitz-i incidensről szóló posztomat) megpróbált ürügyet szolgáltatni a külvilág számára Finnország megtámadására.

Azonban a kommunista vezérből hiányzott a németekre oly jellemző precizitás és szervezettség. A feladatot jellegzetesen oroszos mentalitással oldották meg: Sztálin fővesztés terhe mellett titkos parancsba adta, hogy az északi hadkörzet tüzérségi alakulatai vegyék tűz alá a szovjet-finn határsávot. Így ált elő az a Benny Hill Show-ba illő helyzet, amely szerint szovjet területről szovjet katonák szovjet lőszerrel ágyúzták a a finn-szovjet határ szovjet oldalán található saját területeket, majd mindezek elkövetésével a Finneket vádolták meg… (Újra csak no comment.)

Tehát a szovjet propaganda masszív hőzöngésbe kezdett, tiltakozásul a Finn agresszió (!) ellen. Sztálin felszólította a Finn kormányt, hogy hivatalosan kérjenek bocsánatot a Szovjetunió szuverenitásának megsértéséért, és a végrehajtott támadásért. Természetesen a finnek ezt ártatlanságukat hangoztatva erősen hanyagolták, teljesen jogosan, mondván, hogy „Á, mi aztán ugyan sem!”. Sztálin csak erre várt: az ürügy (még ha nem is oly finoman kivitelezve, mint a nácik által Lengyelország lerohanását megelőzően) megvolt, így a Szovjetunió 1939. november 30-n hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. Sztálin előre dörzsölte a tenyerét: biztosra vette, hogy még a tél beállta előtt megszerzi a hőn áhított finn területeket.

Nem is sejtette, mekkorát téved.

Egy komoly baklövés: Az SS Athenia elpusztítása

A második világháború egyik legsötétebb „hadi” cselekménye az SS Athenia (balra) elpusztítása volt. Az eset remekül példázza azt a mentalitást és annak az agymosásnak az eredményét, amellyel a náci német ország a háború első időszakában hadra tüzelte becsvágyó fiatal tisztjeit (bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a másik oldalon is akadt néhány olyan katonatiszt és katona, aki a „Hurrá, menjünk háborúba: karácsonyra úgyis otthon leszünk!” mentalitással indult csatába) ez az eset pedig nem volt más, mint az SS Athenia elsüllyesztése.

Az SS Athenia a Fairfield Shipbuilding and Engineering Ltd. hajóépítő műhelyében készült (ugye milyen jól mutat egy hosszú angol szöveg egy ilyen blogban? ;) ). A 13500 BRT vízkiszorítású hajót 1923-ban bocsátották vízre, és Britannia valamint Kanada között közlekedett az Anchor-Donaldson szállítmányozási Ltd. útvonalain és üzemeltetésében, Liverpool és Glasgow, valamint Quebec és Montreál bázisállomásokkal. A 160 méterhosszú, 20 méter széles hajó két kazánnal és egy füstölővel kéménnyel rendelkezett. Teljes sebesség mellett körülbelül 15 csomóra volt képes. Az ilyenkor keletkező mellkasdöngető menetszelet 516 első- és másod-, valamint 1005 harmad osztályú utas élvezhette (már amennyiben a fedélzet alatt megbúvó kabinokban bármit is lehetett élvezni az első- és másodosztályon terjengő szelekből… :) )

E hajó a kereskedelmi transzatlanti repülés megjelenése előtt fontos köldökzsinórja volt a Brit Birodalom és Kanada közötti személyszállításra épülő üzletágnak. Az SS Atheniának jóval fényesebb jövő volt predesztinálva, mint amit a sors végül kétes "dicsőségként" kiszabott a számára: ez lett a legelső vízi jármű, amely ellenséges harci cselekmény következtében merült hullámsírba.

(Igen, volt nem ellenséges – tehát „baráti” – tűzeset is, és ebben a terminusban nem a haveri társaságban elkészített babgulyás vagy saslik alatt lobogó bátor tábortűzről értekezünk…)

De lássuk a lényeget. Az Athenia James Cook kapitány (hmm… nomen est omen…) parancsnoksága alatt futott ki 1939 szeptember 1-én Gasgowból, hogy Belfast és Liverpál Liverpool érintésével, 1103 utassal (köztük 300 amerikai állampolgárral – ennek még lesz jelentősége a későbbiekben) valamint 315 fő személyzettel a fedélzetén Montrealba hajózzon. Miután 2.-án elhagyta Liverpoolt, az Ír partoktól 97 kilométernyire, nyugatra haladt, Kanada irányában.

A fedélzeten javában folyt az élet. Az emberek a közelgő katasztrófáról mit sem tudva,  kedélyesen beszélgettek, vagy éppen a frissiben kitört háború addigi eseményeit és a várható politikai, valamint katonai fejleményeket tárgyalták (esetleg egy, a világégés elől Kanadába menekülni szándékozó milliomos lánya huncutkodott a főpincér fiával, mindketten élvezve a testi szerelem tiltott, de annál édesebb gyümölcsét – ki tudja?)

Igen ám, de a hajót összehozta a balsorsa a közelben ólálkodó U-30 (a jobb oldali képen az U-30 tornya látható a legénységgel) jelzésű náci tengeralattjáróval, fedélzetén az igencsak tettre kész (és viszketeg tenyerű) Fritz-Julius Lemp sorhajóhadnaggyal. Miután a német U-Boot valamikor 16:30 tájékán felfedezte a gőzöst, követni kezdte leendő prédáját.

Ami most következik, az hatalmas felháborodást váltott ki a világ angolszász nyelvet beszélő felében (de még a náci Németországban is nehéz volt letuszkolni az emberek torkán, mint háborús hőstettet).

Az SS Athenia – tekintettel a hadiállapotra és a német tengeralattjárók jelentette veszélyre – az első világháborúban a császári német U-Bootok ellen védelemként kifejlesztett un. cikk-cakk vonalban hajózott. Amikor az U-30 vizuálisan észlelte a hajót, a látási viszonyok még megfelelőek voltak (legalábbis a történelmi leírások nem tesznek említést sem viharos időjárásról, sem ködről, sem éjszakai sötétről). Ennek megfelelően Lemp sorhajóhadnagy – köszönhetően a periszkópokba épített, legendásan híres német optikai berendezéseknek – pontosan tudta, hogy

melyik és milyen jellegű hajóval van dolga. Ráadásul viszonylag közel is kellett lopakodnia a prédához, hiszen a korabeli torpedókhatótávja – kiváltképp a háború korai szakaszában – eléggé csekély volt. Ennek ellenére (a háború kezdeti szakaszában még nem volt érvényben a nácik által később meghirdetett totális tengeralattjáró háború (avagy mindenre lövünk, ami mozog, legyen az akár gumikacsa, vagy a Bolygó Hollandi)) az U-30 végig az Athenia „sarkában” maradt (hogy némi képi zavart is csempésszek az írásomba).

Maga a „hadi cselekmény” az éj leszálltát követően, 19:40 perckor következett be, amikor is Fritz-Julius Lemp az U-30 fedélzetéről két darab torpedót indított az éppen Rockall és a Tory Island közötti vizeken hajózó gőzös nyomába.

Az első torpedó mindjárt célba is talált, és a hajókazán környékén robbant fel. (A második hadieszköz célt tévesztett.) Ezzel megkezdődött az SS Athenia mintegy 14 órás haláltusája, melynek végét Lemp és az U-30 nem várta meg. Miután kilőtte torpedóit, és konstatálta a találat tényét, a német U-Boot nemes egyszerűséggel oldotta kerekeit kereket oldott: a tenger felszíne alá merülve náciasan (itt most eléggé hülyén hangzana az „angolosan” kifejezés, nem?) távozott a helyszínről: parancsnokának valahogy nem akarózott harci érintkezésbe lépnie az Athenia vészjelzéseit vevő, a helyszínre siető angol rombolókkal (ezen rombolók egyike volt a HMS Escort, amely később szerepet kapott a HMS Courageous elsüllyesztése kapcsán is, annak megtorpedózása előtt – lásd az előző blogbejegyzést).

Szóval, mialatt az U-30 elslisszolt a helyszínről, az Athenia (balra a torpedótalálat 

után süllyedő hajó) kétségbeesetten próbálta megőrizni az úszóképességét, és kimenekíteni fedélzetéről a torpedótámadás túlélőit. Szerencsére a helyszín közelében több kereskedelmi- és hadihajó is tartózkodott, melyek mind az Athenia segítségére siettek. Ezek között volt a már említett HMS Escort, a HMS Fame, a svéd Southern Cross jacht, az amerikai City of Flint, és a norvég MS Knute Nelson is, amely a mentés során tragédiát okozott. (A támadás helyszínének közelében hajózott a német felségjelzésű Bremen kereskedelmi gőzös is, amely New Yorkból az (akkor még baráti) orosz Murmanszk kikötőjébe tartott, azonban – nem meglepően – nem válaszolt az Athenia vészjelzéseire, hanem irányváltoztatás nélkül folytatta útját a célállomása felé.)

A tragédiában 98 utas, és a személyzet 19 tagja vesztette életét. Egy részük a torpedó felrobbanásakor veszett oda (jobbra egy korabeli német torpedó fényképe), a többiek pedig a mentés során, amely az erősen hullámzó tengeren meglehetősen kockázatos feladat volt. (Az egyik mentőcsónak például a norvég tanker hajócsavarjaihoz sodródott, amely egyszerűen bedarálta azt. A csónakban menekülni próbáló emberek mind egy szálig odavesztek.)

A támadás utóélete

A hajó elsüllyesztése bejárta az angol nyelvű sajtót. Világszerte az SS Athenia képével a címlapon jelentek meg az újságok, tudósítva a hajó pusztulásáról, és a Németországgal fennálló brit, francia, és lengyel hadiállapot kitöréséről.

Ami az U-30 kapitányát, Lemp sorhajóhadnagyot illeti: tette a náci hadvezetés részéről is erős ellenérzéseket váltott ki. Raeder ellentengernagy finoman szólva egyáltalán nem lájkolta az eseményt, és személyesen állítatta hadbíróság elé az U-30 parancsnokát – tegyük hozzá, teljesen jogosan. A tárgyalás során Fritz-Julius Lemp azzal védekezett, hogy a kereskedelmi gőzös nem egyenesen, hanem cikk-cakkban haladt, valamint sötétedés után lekapcsolt fényekkel hajózott, ami az U-30 parancsnoka szerint arra utalt, hogy egy felfegyverzett segédcirkálóval van dolga.

E feltételezésének ellent mondani látszik az a tény, hogy az elsüllyesztett hajó azonosítása még napvilágnál történt. (Egyébként pedig, de nagyon őszintén: ki az az idióta kapitány, aki háborús időkben, közel ezerkétszáz utassal a hajója fedélzetén, egyenes vonalban haladva, full kivilágítással, síppal, dobbal, valamint nádi hegedűvel bulizgatva hajózna a nyilvánvalóan veszélyes vizeken?!)

Az SS Athenia elpusztítása azért is volt felettébb kínos a náci szakvezetés számára, mert – azon kívül, hogy a nemzetközi hajózási jogokat durván felrúgva történt a támadás –, a hajón tartózkodó utasok között amerikai állampolgárok is életüket vesztették, ami rendkívül feszélyezte Hitleréket. A németeknek a háború ezen szakaszában semmi más nem hiányzott, mint, hogy deklarált hadiállapotba keveredjenek az USA-val, amely látatlanban is jóval erősebb ellenfélnek számított, mint az öreg kontinens náci ellenes államai (mint ahogyan az később be is igazolódott).

Mindenesetre Fritz-Julius Lemp és az U-30 akciója nem maradt utózöngék nélkül. Bár a sorhajóhadnagyot Dönitz közbenjárására felmentették (később az U-110 parancsnokaként 1941-ben utolérte a végzete: egy harcérintkezés során hajójával együtt elpusztult), az U-Bootok szigorú utasításba kapták, hogy ezentúl a kereskedelmi hajókat csak azok egyértelmű azonosítása, és legénységük „biztonságba helyezése” után (vagyis a nemzetközi hajózási jog betartásával) engedélyezett a tenger fenekére ágyúzni.

Ezen utasítást Dönitz emberei be is tartották – egészen a korlátlan tengeralattjáró háború bevezetéséig.

A második világháború csatáit ismertető „blogfolyam” (hogy nyelvújító vénámat is megcsillogtassam kissé, bár a szövegszerkesztő helyesírásellenőrzőprogramja :) szenvedő arczal dőlt a kardjába e szó olvasatán) bejegyzéseit a háború egyik igazán titokzatos, és az első időkben német részről komoly sikereket (és ezzel egyenesen arányos megvetést a szövetséges hatalmak oldaláról) elért haderőnemének, a tengeralattjáró (...hogy ezzel a szóval meg mi a baja a helyesírás ellenőrzőnek? Rejtély…) avagy ángyélus kifejezéssel élve seaunderwalker (á, nem is, csak vicceltem, mert submarine… :D) haderőnem néhány csatájának  ismertetésével kezdeném.

 De, mielőtt bármibe is belefogok, szeretném kijelenteni, hogy e blogoldalnak nem célja semmilyen nemű, a háborúban résztvevő államokkal és/vagy eszmerendszerekkel, vallásokkal és katonákkal szembeni/melletti állásfoglalás, sem pro, sem kontra. Mindösszesen az a cél vezet, hogy egyrészről méltó emléket állítsak az e háborúban (és bármely más háborúban) elesett egyszerű KATONÁK (igen, így, nagybetűvel) emlékének, bármely oldalon is szolgáltak, valamint az is, hogy ezek a megtörtént események emlékeztessenek/figyelmeztessenek arra, hogyan NE viselkedjen az emberiség, ha szeretné elkerülni, hogy saját feneke alól néhány atombombával (vagy más egyéb, ehhez hasonlatos huncutsággal) kirobbantsa a Földnek nevezett sárgolyót.

(Huh, ez aztán szép hosszú körmondat mondat volt… :) )

 E bogbejegyzésekben használt önkényuralmi jelképek nevén nevezése, leírása valamint képi megjelenítése a történelmi hűséget szolgálja, ezért elkerülhetetlen. Előre kérek minden névtelen feljelentőt, hogy ne tegye, mert teljesen felesleges… Ahogy Hofi Géza mondotta volt Kádár János hangján: „…A kromplileves az legyen kromplileves…”

No de csapjunk a lecsóba (avagy éljen sokáig a kulináris élvezet)!

A kezdetek

A tengeralattjáró, mint fegyver ötlete nem új keletű. A legendák arról szólnak, hogy már Nagy Sándor idejében (i.e 332) kísérleteztek egy, fából és állatbőrökből készült szerkezettel, amelyet vaskerekek hajtottak előre a víz alatt. Magáról a szerkezetről sok leírás nem maradt fent, mint ahogyan annak hatékonyságát sem énekelték meg a rezgő gégéjű trubadúrok az utókor számára. (A valószínűsíthető eredmény: néhány, pár méter után bekövetkező fulladásos haláleset, némi bluggy-bluggy kíséretében…)

Alig egy ezer évet ugorva a történelemben, a következő említése e pusztításra kiagyalt szerkezetnek (hogy milyen találékony is tud lenni az ember, ha a saját fajtájának irtogatásáról van szó…) Leonardo De Fincsi Da Vinci tervei között történik. Leonardo a maga géniuszával nem elégedett meg pusztán az ábrándozással: konkrét terveit is papírra vetette. (Hogy milyen sikerrel, azt nem tudom, majd a kommentelők biztosan jól felvillanyosítanak felvilágosítanak - vagy legalábbis remélem…)

Az újabb kisérletező elme a sorban HMC (Her Mayestic Carpenter – Őfelsége ácsmestere :) )William Bourne, volt, még 1578-ban. A pályamű már hasonlatos volt a mai tengeralattjárókhoz: duplafalú, ballaszttartályos szerkezettel rendelkezett (az eredményességről itt sem szólnak a krónikák, valószínűleg ismét némi vízbelégzés általi elhalálozás, - vagy, hogy stílszerű legyek: underwater bluggy-bluggy, again! - lett a dolog vége). Tehát az angol ácsember által készített búvárhajó sorsa lehetett az első (és igazi!) Bourne rejtély…

Az újabb versenyző 1620-ban lépett a történelem színpadára (és a Temze akkortájt igen csak khm… szaros zavaros vizébe). Cornelius van Drebble, a holland orvos-matematikus (az ő nevéhez fűződik többek között a mikroszkóp, és a hőmérő megalkotása is – nem, vazelint nem mellékelt hozzá… Eh, rossz vagy! :D ). Ez volt az első olyan búvárhajó (I. Jakab „cool”, avagy kirrrály támogatásával készült – hja, kérem, már akkor sem volt épp ánuszig tejfel a gazdasági helyzet), amely dokumentáltan tett meg bizonyos  - nem túl hosszú - távolságot négy méter mélyen a Temze felszíne alatt.

A következő érdemleges kísérlet egy bizonyos HMS Symons nevű angol matróz (Her Mayestic Sailor – Őfelsége matróza) nevéhez fűződik. (Az angol leleményességet dicséri továbbá a HMT– Her Mayestic Toalet, avagy az angol wc kifejlesztése is…) A Symons által készített merülő alkalmatosság azonban nem hagyott mély nyomot a történelemben (bluggy-bluggy?).

Az ezt követő próbálkozó már annál inkább. Az első, aki először megmutatta, hogy egy ilyen szerkezet képes mélyebbre merülni egy-két méternél, egy Day nevű, szintén (nem zenész, hanem) angol hajóács volt. Neki sikerült először a szédítő 9 méteres mélységet elérnie, még 1773-ban. A rákövetkező évben azonban, amikor a 270 méteres(!) mélységgel próbálkozott, elnyelte a tenger… (Mélységi bluggy-bluggy.)

A búvárnaszádok fejlesztése rohamléptekben haladt, így hamarosan sor került az eszköz első hadi alkalmazására is. (Ha nem számítjuk ide Nagy Sándor búvárhajóját, amelyet kötve hiszem, hogy a víz alatti hínár betakarítása érdekében akartak volt bevetni, Anno Domini 332. - már, ha volt a legendának tényleges alapja.) A lelkes kísérletező egy bizonyos D. Bushnell nevezetű amerikai úriember volt, még az amerikai függetlenségi háború alatt. A Teknősbéka (Turtle) névre keresztelt egyszemélyes „tengeralattjárójával” észrevétlen sikerült beúsznia az angol vitorlások alá, ahol megkísérelte elsüllyeszteni az egyik csatahajót egy, a vízvonal alatt elhelyezett késleltetett aknával. Az eredmény – köszönhetően az angol hajó páncélozott aljának – mindössze egy jelentéktelen durranás volt, amely nem zavart nagyobb buborékot, mint az egyszeri gyerek pukija a nagyi babfőzeléke után, egy fullra állított jakuzziban. Viszont mindenképpen érdemes megemlíteni e „haditettet”, hiszen ez volt az első haditechnikai alkalmazása ennek a még igencsak kiforratlan ötletnek.

 Az 1800-as évek elején Fulton volt az, aki tovább álmodta a tengeralattjárók koncepcióját: a Nautilus nevű búvárhajója (Jules Verne rulez!) egy favázas, fémlemezekkel borított, 9 tonnás, ballaszttartályos jármű volt.

 1851-ben aztán csatlakozott a versenyhez a mindig új utakat kereső német hadiipar is. W. Bauer mérnök kísérleteit azonban nem kísérte siker: az első merülés során sikerült mintegy 16 méternyi mélységbe alászállni a 3 fős legénységgel merülő hajónak, viszont felemelkedni már nem tudtak (Achtung! Bluggy-bluggy!)

 Az első, igazán komoly, haditechnikai eszköz(ök) elpusztításával járó cselekmény sem váratott már sokáig magára. Az amerikai polgárháborúban vetették be az első olyan járművet a déli államok hadseregének részéről, amely a víz alól sikeresen léket fúrt a Housatonic nevű északi korvetten, és robbanótöltetet juttatott annak lőszerkamrájába. Az eredmény kirobbanó fél siker volt: a vitorlás ugyan elpusztult, de, mivel a támadók kissé elszámították magukat és a robbanás olyan nagyot szólt, mint az első Omega koncert a Népstadionban (igenis, a koncert idején még annak hívták), az eliszkolni képtelen búvárhajót is a tenger fenekére ragadta a detonáció (no bluggy-bluggy: fuck, fuck…)

Az első modern, korszerűnek tekinthető búvárhajó francia gyártmány volt, melyet Gymnote névre kereszteltek, és G. Zede mérnök tervei alapján készült. Ez már teljes egészében fémből épült jármű volt. A 18 méter hosszú búvárnaszádot villanymotor hajtotta, és ez volt az első olyan hajó, amely „láthatósági csomagot” is kapott extraként: itt alkalmaztak először periszkópot a mérnökök (oh, lá lá!). E hajó már hordozott torpedókat is, bár a korabeli „acél halacskák” meglehetősen rövid hatótávolságú, és felettébb megbízhatatlan szerkezetek voltak.

Elmondható tehát, hogy a különböző nemzetek anyagi és emberáldozatokat nem kímélve, egymással versengve próbálták meg kifejleszteni az 1900-as évek elejére a maguk tengeralattjáróit. A fejlesztések két irányban zajlottak. Volt, aki a kis hatótávolságú, sekély merülési mélységű, de mozgékony búvárnaszádokra esküdött, míg mások a mély(ebb) vizekbe lemerülni képes, hosszújáratú búvárhajók fejlesztése mellett tették le a voksukat.

Kivételt képeztek ez alól az angolok, akik valamilyen lovagias eszménytől hajtva, hivatkozva annak alantas mivoltára (talán nem is ok nélkül…) kiszálltak az új hadieszköz minél előbbi kifejlesztéséért folytatott harcból, és inkább a „nemesebb” felszíni flotta fejlesztését helyezték előtérbe. (Jött is később a fekete leves, akarom mondani a black tea, elég alaposan.)

Nem úgy a német hadvezetés, akiket nem feszélyezett ilyesféle morális aggály. Ennek eredményeként 1906 decemberében vízre bocsátották az első, U-1 jelzésű, kifejezetten hadi célokra épített búvárnaszádjukat, melyben már modern (tehát jobbfajta, kopogós hangú), Diesel motor adta a fő hajtást. Ezt még további 27 búvárnaszád követte az első világháború 1914-es kitöréséig.

Az új fegyver bevetése nem is váratott sokáig magára. 1914. szeptember 5-én a skóciai Firth of Forth előtt az U-21-es (bal képen) császári tengeralattjáró szomorú történelmet írt, amikor a torpedókivető gombján viszkető ujjú Otto Hersing sörhajóhadnagy sorhajóhadnagy egyetlen torpedóval bekopogtatott a HMS (Her Mayestic Ship – Őfelsége hadihajója) Pathfinder (jobbra lent) könnyűcirkáló páncélzatán, s ezzel mintegy négy perc alatt hullámsírba küldte a brit hadihajó 360 fős személyzetét.