WW2

A második világháború csatáit ismertető „blogfolyam” (hogy nyelvújító vénámat is megcsillogtassam kissé, bár a szövegszerkesztő helyesírásellenőrzőprogramja :) szenvedő arczal dőlt a kardjába e szó olvasatán) bejegyzéseit a háború egyik igazán titokzatos, és az első időkben német részről komoly sikereket (és ezzel egyenesen arányos megvetést a szövetséges hatalmak oldaláról) elért haderőnemének, a tengeralattjáró (...hogy ezzel a szóval meg mi a baja a helyesírás ellenőrzőnek? Rejtély…) avagy ángyélus kifejezéssel élve seaunderwalker (á, nem is, csak vicceltem, mert submarine… :D) haderőnem néhány csatájának  ismertetésével kezdeném.

 De, mielőtt bármibe is belefogok, szeretném kijelenteni, hogy e blogoldalnak nem célja semmilyen nemű, a háborúban résztvevő államokkal és/vagy eszmerendszerekkel, vallásokkal és katonákkal szembeni/melletti állásfoglalás, sem pro, sem kontra. Mindösszesen az a cél vezet, hogy egyrészről méltó emléket állítsak az e háborúban (és bármely más háborúban) elesett egyszerű KATONÁK (igen, így, nagybetűvel) emlékének, bármely oldalon is szolgáltak, valamint az is, hogy ezek a megtörtént események emlékeztessenek/figyelmeztessenek arra, hogyan NE viselkedjen az emberiség, ha szeretné elkerülni, hogy saját feneke alól néhány atombombával (vagy más egyéb, ehhez hasonlatos huncutsággal) kirobbantsa a Földnek nevezett sárgolyót.

(Huh, ez aztán szép hosszú körmondat mondat volt… :) )

 E bogbejegyzésekben használt önkényuralmi jelképek nevén nevezése, leírása valamint képi megjelenítése a történelmi hűséget szolgálja, ezért elkerülhetetlen. Előre kérek minden névtelen feljelentőt, hogy ne tegye, mert teljesen felesleges… Ahogy Hofi Géza mondotta volt Kádár János hangján: „…A kromplileves az legyen kromplileves…”

No de csapjunk a lecsóba (avagy éljen sokáig a kulináris élvezet)!

A kezdetek

A tengeralattjáró, mint fegyver ötlete nem új keletű. A legendák arról szólnak, hogy már Nagy Sándor idejében (i.e 332) kísérleteztek egy, fából és állatbőrökből készült szerkezettel, amelyet vaskerekek hajtottak előre a víz alatt. Magáról a szerkezetről sok leírás nem maradt fent, mint ahogyan annak hatékonyságát sem énekelték meg a rezgő gégéjű trubadúrok az utókor számára. (A valószínűsíthető eredmény: néhány, pár méter után bekövetkező fulladásos haláleset, némi bluggy-bluggy kíséretében…)

Alig egy ezer évet ugorva a történelemben, a következő említése e pusztításra kiagyalt szerkezetnek (hogy milyen találékony is tud lenni az ember, ha a saját fajtájának irtogatásáról van szó…) Leonardo De Fincsi Da Vinci tervei között történik. Leonardo a maga géniuszával nem elégedett meg pusztán az ábrándozással: konkrét terveit is papírra vetette. (Hogy milyen sikerrel, azt nem tudom, majd a kommentelők biztosan jól felvillanyosítanak felvilágosítanak - vagy legalábbis remélem…)

Az újabb kisérletező elme a sorban HMC (Her Mayestic Carpenter – Őfelsége ácsmestere :) )William Bourne, volt, még 1578-ban. A pályamű már hasonlatos volt a mai tengeralattjárókhoz: duplafalú, ballaszttartályos szerkezettel rendelkezett (az eredményességről itt sem szólnak a krónikák, valószínűleg ismét némi vízbelégzés általi elhalálozás, - vagy, hogy stílszerű legyek: underwater bluggy-bluggy, again! - lett a dolog vége). Tehát az angol ácsember által készített búvárhajó sorsa lehetett az első (és igazi!) Bourne rejtély…

Az újabb versenyző 1620-ban lépett a történelem színpadára (és a Temze akkortájt igen csak khm… szaros zavaros vizébe). Cornelius van Drebble, a holland orvos-matematikus (az ő nevéhez fűződik többek között a mikroszkóp, és a hőmérő megalkotása is – nem, vazelint nem mellékelt hozzá… Eh, rossz vagy! :D ). Ez volt az első olyan búvárhajó (I. Jakab „cool”, avagy kirrrály támogatásával készült – hja, kérem, már akkor sem volt épp ánuszig tejfel a gazdasági helyzet), amely dokumentáltan tett meg bizonyos  - nem túl hosszú - távolságot négy méter mélyen a Temze felszíne alatt.

A következő érdemleges kísérlet egy bizonyos HMS Symons nevű angol matróz (Her Mayestic Sailor – Őfelsége matróza) nevéhez fűződik. (Az angol leleményességet dicséri továbbá a HMT– Her Mayestic Toalet, avagy az angol wc kifejlesztése is…) A Symons által készített merülő alkalmatosság azonban nem hagyott mély nyomot a történelemben (bluggy-bluggy?).

Az ezt követő próbálkozó már annál inkább. Az első, aki először megmutatta, hogy egy ilyen szerkezet képes mélyebbre merülni egy-két méternél, egy Day nevű, szintén (nem zenész, hanem) angol hajóács volt. Neki sikerült először a szédítő 9 méteres mélységet elérnie, még 1773-ban. A rákövetkező évben azonban, amikor a 270 méteres(!) mélységgel próbálkozott, elnyelte a tenger… (Mélységi bluggy-bluggy.)

A búvárnaszádok fejlesztése rohamléptekben haladt, így hamarosan sor került az eszköz első hadi alkalmazására is. (Ha nem számítjuk ide Nagy Sándor búvárhajóját, amelyet kötve hiszem, hogy a víz alatti hínár betakarítása érdekében akartak volt bevetni, Anno Domini 332. - már, ha volt a legendának tényleges alapja.) A lelkes kísérletező egy bizonyos D. Bushnell nevezetű amerikai úriember volt, még az amerikai függetlenségi háború alatt. A Teknősbéka (Turtle) névre keresztelt egyszemélyes „tengeralattjárójával” észrevétlen sikerült beúsznia az angol vitorlások alá, ahol megkísérelte elsüllyeszteni az egyik csatahajót egy, a vízvonal alatt elhelyezett késleltetett aknával. Az eredmény – köszönhetően az angol hajó páncélozott aljának – mindössze egy jelentéktelen durranás volt, amely nem zavart nagyobb buborékot, mint az egyszeri gyerek pukija a nagyi babfőzeléke után, egy fullra állított jakuzziban. Viszont mindenképpen érdemes megemlíteni e „haditettet”, hiszen ez volt az első haditechnikai alkalmazása ennek a még igencsak kiforratlan ötletnek.

 Az 1800-as évek elején Fulton volt az, aki tovább álmodta a tengeralattjárók koncepcióját: a Nautilus nevű búvárhajója (Jules Verne rulez!) egy favázas, fémlemezekkel borított, 9 tonnás, ballaszttartályos jármű volt.

 1851-ben aztán csatlakozott a versenyhez a mindig új utakat kereső német hadiipar is. W. Bauer mérnök kísérleteit azonban nem kísérte siker: az első merülés során sikerült mintegy 16 méternyi mélységbe alászállni a 3 fős legénységgel merülő hajónak, viszont felemelkedni már nem tudtak (Achtung! Bluggy-bluggy!)

 Az első, igazán komoly, haditechnikai eszköz(ök) elpusztításával járó cselekmény sem váratott már sokáig magára. Az amerikai polgárháborúban vetették be az első olyan járművet a déli államok hadseregének részéről, amely a víz alól sikeresen léket fúrt a Housatonic nevű északi korvetten, és robbanótöltetet juttatott annak lőszerkamrájába. Az eredmény kirobbanó fél siker volt: a vitorlás ugyan elpusztult, de, mivel a támadók kissé elszámították magukat és a robbanás olyan nagyot szólt, mint az első Omega koncert a Népstadionban (igenis, a koncert idején még annak hívták), az eliszkolni képtelen búvárhajót is a tenger fenekére ragadta a detonáció (no bluggy-bluggy: fuck, fuck…)

Az első modern, korszerűnek tekinthető búvárhajó francia gyártmány volt, melyet Gymnote névre kereszteltek, és G. Zede mérnök tervei alapján készült. Ez már teljes egészében fémből épült jármű volt. A 18 méter hosszú búvárnaszádot villanymotor hajtotta, és ez volt az első olyan hajó, amely „láthatósági csomagot” is kapott extraként: itt alkalmaztak először periszkópot a mérnökök (oh, lá lá!). E hajó már hordozott torpedókat is, bár a korabeli „acél halacskák” meglehetősen rövid hatótávolságú, és felettébb megbízhatatlan szerkezetek voltak.

Elmondható tehát, hogy a különböző nemzetek anyagi és emberáldozatokat nem kímélve, egymással versengve próbálták meg kifejleszteni az 1900-as évek elejére a maguk tengeralattjáróit. A fejlesztések két irányban zajlottak. Volt, aki a kis hatótávolságú, sekély merülési mélységű, de mozgékony búvárnaszádokra esküdött, míg mások a mély(ebb) vizekbe lemerülni képes, hosszújáratú búvárhajók fejlesztése mellett tették le a voksukat.

Kivételt képeztek ez alól az angolok, akik valamilyen lovagias eszménytől hajtva, hivatkozva annak alantas mivoltára (talán nem is ok nélkül…) kiszálltak az új hadieszköz minél előbbi kifejlesztéséért folytatott harcból, és inkább a „nemesebb” felszíni flotta fejlesztését helyezték előtérbe. (Jött is később a fekete leves, akarom mondani a black tea, elég alaposan.)

Nem úgy a német hadvezetés, akiket nem feszélyezett ilyesféle morális aggály. Ennek eredményeként 1906 decemberében vízre bocsátották az első, U-1 jelzésű, kifejezetten hadi célokra épített búvárnaszádjukat, melyben már modern (tehát jobbfajta, kopogós hangú), Diesel motor adta a fő hajtást. Ezt még további 27 búvárnaszád követte az első világháború 1914-es kitöréséig.

Az új fegyver bevetése nem is váratott sokáig magára. 1914. szeptember 5-én a skóciai Firth of Forth előtt az U-21-es (bal képen) császári tengeralattjáró szomorú történelmet írt, amikor a torpedókivető gombján viszkető ujjú Otto Hersing sörhajóhadnagy sorhajóhadnagy egyetlen torpedóval bekopogtatott a HMS (Her Mayestic Ship – Őfelsége hadihajója) Pathfinder (jobbra lent) könnyűcirkáló páncélzatán, s ezzel mintegy négy perc alatt hullámsírba küldte a brit hadihajó 360 fős személyzetét.